A fenyegetőzésekről (lásd pl. Szentesi Zöld László, Magyar Hírlap) csak annyiban érdemes beszélni, hogy jelezzem: ezek a várható reakciók nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy hezitálásom ellenére csatlakozzam. Szégyellném magam, ha, nem lennék ennek a csatornaszózatnak én is célpontja. Ugyanakkor megfontolásaim arra is rámutatnak, hogy az ilyen és amolyan aláírók lépéseit befolyásolja valami nem csak jó értelemben vehető csoportszolidaritás is - amit, ismétlem, a Szentesi-féle urakkal szemben semmiképp sem kívánnék megtagadni.

Sűrűn elhangzó kérdés az aláírókkal kapcsolatban, hogy "kik ezek?". Ez a kérdés természetesen csak arra szolgál sokaknál, hogy helyreállítsák lelki egyensúlyukat, akik nem értenek velük egyet, senkik, hiszen ők sosem hallottak róluk, nem ismerik tevékenységüket. Felesleges elmondani, hogy kiváló művészek és tudósok számosan vannak az aláírók között, és csak sajnálhatják, akik nem ismerik például az aláíró nagyszerű magyar költők és írók műveit.

A "kik ezek?" kérdése viszont mégiscsak rámutat pár valódi problémára. Először az aláírásgyűjtés mint politikai megnyilvánulás elitizmusára. Olyan értelmiségi tekintélyre apellál egy ilyen petíció, amit immár nem birtokolunk és amit talán - így - nem is volna jó, ha birtokolnánk.

Nem gondolom a legkevésbé sem, hogy az értelmiségieknek csak azon szakkérdésekkel kéne törődniük, amikben képzettek, de azt sem, hogy elég, ha utasításokat adnak. Konszenzus esetén tán elég rámutatni a határsértésre, ám ha ez az egyetértés hiányzik - és a mostani honi helyzetről ez a legkevesebb, amit elmondhatunk -, akkor ez a rámutatás üres gesztus marad. Nem létezik továbbá az a tekintély sem, amely a kellő súlyt adna szavainknak. Megváltoztak a mediális viszonyok, szűkült az értelmiségi beszéd hatóköre, nemcsak a "liberális baloldaliaké", hanem általában.

A kommentárok legtöbbje az SZDSZ-értelmiség utóvédharcának tekintette a petíciót, ami roppant igazságtalan és pontatlan, de érthető. Oka alighanem abban keresendő, hogy az aláírásgyűjtés a létező szocialista rendszer egykori ellenzékének fontos fegyvere volt, és ezen levél aláíróinak némelyike, épp a legismertebbek közülük, e mozgalom bátor részesei voltak. (Konrád György, Radnóti Sándor, Tamás Gáspár Miklós stb.). Továbbá a szélsőjobboldali nézetek elleni fellépés ügye sajnálatos módon összekapcsolódott az SZDSZ-szel és együtt járatódott le vele, s vált mára sokhelyütt szinte szalonképtelenné.

Hiába mondjuk, hogy sokan nagyon messzire távolodtak már az aláírok közül az SZDSZ-től, mások pedig sosem is voltak a közelében. Kemény István például egyfajta szolid konzervatív patriotizmus publicisztikai köznyelvét próbálja kialakítani a litera.hu-n megjelenő publicisztikáiban, egyelőre több őszinte és megindító jóindulattal, mint amennyi sikerrel. De nem feledhetjük el, hogy az ellenségképzésre amúgy is hajlamos politikai közegnek tálcán kínáljuk erre a lehetőséget, ha bizonyos kérdésekben egyenvéleményt mondunk. Még inkább így van ez, ha - mint erre a legkülönbözőbb fórumok felhívták a figyelmet - az, amit bírálunk, nem kizárólag a Ma reggel gyakorlata. A Nap-keltében szintén rendszeresen megfordult Vona Gábor éppen úgy, mint eszmetársai, ilyen csoportos tiltakozás (tudtommal) mégsem volt ellenük. A Nap-kelte eltüntetése a képernyőről és felváltása a Ma reggellel nyilvánvalóan előzetes politikai szolgálat a leendő kormánynak, mi pedig azért támadjuk, amit elődjének elnéztünk. Ez sem erősítette tiltakozásunk pártatlanságának hitelességét. A Nap-kelte ugyanis szervilis, rossz műsor volt, szolidaritásunkat egyedül megszüntetésének körülményei indokolhatnák, működése semmiképp.

Azt hiszem, ezen a ponton önkritikát kell gyakorolnom: egyik műsorban sem akceptálható, ami meggyőződésünk szerint akceptálhatatlan. Az, hogy "követeljük" álláspontunk elfogadását, szintén arra vall, hogy nem vagyunk tisztában a helyzetünkkel és ennek a tiltakozási formának a lehetséges hatásaival. Noha - felettébb furcsa módon - a jobboldali sajtó rendkívüli intenzitással reagált tiltakozásunkra, az természetesen eredménytelen marad majd. Azaz, miközben a politikai cselekvés illúziójába ringatjuk magunkat, amit teszünk, alig több, mint névsorolvasás.

Ami viszont mindennél fontosabb, követelésünk egy ki nem fejtett feltételezést is magában foglal arról, micsoda a demokratikus nyilvánosság és ezen belül a közszolgálatiság. A kommentárok általában a szólásszabadságot szokták számon kérni, aminek mi, szerintük egységesen liberálisok, hívei volnánk, kivéve ha Vona Gáborról van szó. Ez persze tévedés, Vona szabadon kifejtheti nézeteit, a nézetek kifejtéséhez biztosított tévéstúdió azonban nem mindenkinek automatikusan járó szabadságjog. Ugyanakkor - és ez a valódi probléma - a Jobbikról nem lehetséges nem tájékoztatni, hiszen a magyar politikai életnek - a kormánypártok és az ellenzék közös, mérhetetlenül komoly, megbocsáthatatlan, folytatólagos felelőtlensége miatt - ez a párt immáron szereplője. A tájékoztatáson túli kötelessége is van azonban a közszolgálatnak és minden egyéb felelős médiának, az elektronikus médiának pedig még nagyobb a hatása és a felelőssége is. Az elektronikus sajtó munkatársainak egy része mintha nem ismerné, de a Jobbik nagyon is ismeri azt a médiaelméleti alapigazságot, hogy a média nem egyszerűen megmutatja, de teremti is a valóságot. Gondoljunk csak a Magyar Gárda nevű, páratlanul eredményes médiahackre. Mediális tudatosságban a Jobbik szörnyen rávert a magyar nyilvánosságcsinálókra. Állásfoglalásunk tisztában van vele, hogy az elektronikus tömegmédia roppant hatalom, de nem veszi figyelembe a helyzet bonyolultságát. Természetesen helyes a Ma reggelt figyelmeztetni felelősségére, különösen ilyen roppant médiatudatos képződménnyel szemben, amilyen a Jobbik, de nem helyes, hogy ezeket a bonyolult kérdéseket lényegében megválaszoltnak tekintjük. Persze ilyesmiről nem lehetséges tömegvéleményt kifejteni. De mégis feltűnő, hogy a nyilvánosság demokratikus és demokráciaerősítő működése tárgyában e honban szinte kizárólag György Péternek vannak javaslatai. A mi levelünk bizonyosan nem nevezhető javaslatnak.

Jó volna, ha a demokratikus politikai kultúra megújításáért kezdenénk dolgozni, együtt és külön-külön, megfontoltan és mérlegelve minden kijelentésünk súlyát, és nem csoportban, de egymással és másokkal beszélgetve megtennénk javaslatainkat. Annál is inkább, mert nehéz idők vannak mögöttünk és előttünk. Sok tekintetben súlyosan alkalmatlan kormányt búcsúztatunk nemsokára és olyan kormány váltja majd, melynek ténykedésével kapcsolatban szintén nincs túl sok okunk a bizalomra. Szükség lesz a tisztességünkre, minden kritikus és önkritikus okosságunkra és szerénységünkre is.

A szerző irodalomtörténész