A bíróságnak nincs joga megbocsátani, de a köztársasági elnök adhat kegyelmet. A képlet az igazságszolgáltatásé, de ami az államfőt illeti, a kegyelem lehetősége, ami egyben kötelesség is, elvileg nem szorítkozik erre a körre. Gyakorlatilag inkább. 

Az államfő október 22-én elmondott ünnepi beszédében intellektuális pontossággal és szigorral vette számba a szakadékokat, amelyek kizárják, hogy a nemzet politikailag egységes legyen. Csak különbségekről ejtett szót. Felhívta rá a figyelmet, hogy az 1989 előtti és az azt követő világ között nem létezhet erkölcsi folytonosság, ahogy a mai politika szereplői sem azonos értékűek, ha pontos erkölcsi mércével mérik őket.

Gyurcsány Ferenc és az őszödi beszéd, valamint az ehhez "falazó" parlamenti többség az államfő szemében maga a megtestesült morális válság. Épp csak azt nem mondta ki az elnök, hogy a megtisztulás záloga az érintettek közéletből való távozása.

Eközben Sólyom László számára nem jelent morális kihívást a Fidesz máig élő alaptétele, amely szerint az MSZP-t és az SZDSZ-t az '56 utáni megtorlások közös ideológiai öröksége tartja össze, amely jéghideg igazságtalansága viszont több mint egy évtizede tartja össze a jobboldalt.

Nem ügy az államfő számára, hogy a Fidesz - megállva mindig a szakadék széle előtt egy lépéssel - folyamatosan tolerálja, s éppen erkölcsileg támogatja ezzel is a demokrácián kívüli sokaság legkülönfélébb támadásait, legyen szó Erzsébet hídi blokádról, a tévészékház ostromáról, és maga is megkísértett ilyen akciót az Astoria-barikádon tartott nagygyűléssel, a kordonbontással. Az államfő ugyanakkor az őszödi beszéd tekintetében a sok lehetséges olvasat közül egyetlenhez ragaszkodik - ahhoz, amely szerint ez csupán a hazugság megvallásának őszinte pillanata volt.

A kegyelemnek itt sincs esélye.

Ha nem államelnökről lenne szó, csak tisztelhetnénk az intellektuális következetességet, amely kiválasztotta magának a bűnt, és nem téveszti szem elől. Elfogadnánk, hogy nincs figyelemmel mentő körülményekre, nem érdeklik az átkötések lehetőségei.

Akár az egyetlen lehetségesen következetes magatartásnak is gondolhatnánk ezt, ha nem lett volna részünk az ellenkezőjében. Göncz Árpád, akit nemcsak morálisan, hanem egzisztenciálisan is érintett, börtönbe juttatott a forradalom utáni megtorlás, a kegyelemnél is többet, megbocsátást kért sorstársaitól, hát még azoktól, akiket nem is tépett meg a bosszú haragja.

Akkor még megdöbbenést keltő nácisapkások és árpádsávosok 1992-ben szétfütyülték ünnepi beszédét, ami nyomtatásban azonban hozzáférhetővé vált, ezért tudjuk, hogy azt mondta volna el, hogy "ötvenhat véres pátosza felidézhetetlen, minden nagy szó, minden rikító jelző csak fakítja a valóságot, ahelyett hogy felidézné. Amit akkor éltünk át, soha többé át nem éljük, az indulat, ami akkor volt hiteles és valóságos, ma már - ha idézzük - alig több mint színpadi díszlet".

És valóban. A forradalmaskodó indulatok nem visznek közelebb egymás megértéséhez, sőt - morálisan - ellenséges táborokba soroznak mindenkit.

A hétköznapokban az emberek nem tudják kiélni a megosztottság érzését, amelyre a jelek szerint van az érzelmi igény. A hentesnél nem nyomnak fejbe az oldalassal, ha arra a következtetésre jutnak, hogy nem csak egy pult választ el bennünket, a szerelő megjavítja az autót, függetlenül attól, hogy milyen újságot talál a hátsó ülésen. Ki kell várni a közös ünnepeket, hogy ki-ki megtalálja az ellenséget. Így állna helyre a morális rend?

Göncz Árpád, akit tegnap tüntettek ki a köztársaság születésnapján, az első szabad október 23-án, 1990-ben elmondott parlamenti beszédében azt kérte, hogy "mivel harcunk ma is közös, van ellenségünk is, a szegénység, ne egymásból faragjunk ellenséget". Ennek az ellenkezőjét éljük. Vagy Göncz tévedett, vagy Sólyom. Az élet a mai államfő mellett szól, a remény mégis Göncznél marad.