A szerző jogász

Számos sikere ellenére a rendszerváltás kudarcot vallott. Kudarcot vallott, mert nem teremtette meg azt az élhetőbb országot, amelyre olyan sokan vágytunk húsz évvel ezelőtt. Nem csupán a kormányzat iránti bizalom rendült meg: az új rendszer bizalmi tőkéje csappant meg vészesen. Hogyan jutottunk ide? Van-e innen kiút?

Húsz évvel ezelőtt sokan reménykedtünk abban, hogy a magyar történelem sötét korszakait jobb kor váltja fel, hogy a sorozatos balsorsot végre jókedv és bőség követi. Abban bíztunk, hogy az ország sorsa a megszállók kezéből az itt élők kezébe kerül, hogy véget ér az a harminchárom éves korszak, amely árulásban fogant, '56 mártírjainak vérében született, és a hazugság, a tehetségtelenség, az emberi silányság és a megalkuvás rendszerévé növekedett.

Arról álmodtunk, hogy eljön egy olyan korszak, amikor az embereket nem származásuk vagy befolyásuk, a rendszerhez való lojalitásuk, vagy rokoni és elvtársi kapcsolataik alapján ítélik meg, hanem jellemük és teljesítményük alapján. Olyan világra vágytunk, ahol mindenki tehetsége szerint érvényesülhet, és mindenki a munkája szerint, az általa létrehozott értékek alapján részesedik a javakból. A rendszerváltás meg akarta teremteni a feltételeit annak, hogy az átláthatatlan, ellenőrizhetetlen kapcsolatrendszerek sorsokat eldöntő uralma helyére a jog uralma kerüljön.

Nincs szabadság jólét nélkül

Igen, ezek idealista elképzelések voltak, és tudom, hogy nem mindenkit vezettek ezek az eszmék, de azt is tudom, hogy azokat a tömegeket, akik a rendszerváltás legitimitását biztosították, ezek vezették. Nem a NATO-csatlakozás és az EU-tagság reménye vitte az emberek ezreit 1989-ben és '90 elején a frissen alakult pártok rendezvényeire. Az emberek többsége becsületes, kiszámítható életet akart élni, jólétre vágyott, és ez is szoros része a szabadság iránti vágynak.

A jólét nem azonos a szabadsággal - hiszen sok példát ismerünk, amelyben a körülmények megteremtik a jólétet szabadság nélkül -, viszont szabadság nincs jólét nélkül. Hiába mehetünk útlevél nélkül Ausztriába, ha egy középiskolai tanár, egy rendőrtiszt, egy önkormányzati hivatalnok (vagyis a középosztály) nem engedheti meg magának, hogy ott töltse a szabadságát.

Tudom, vannak eredmények, nyithatunk kávéházat Bécsben, vállalhatunk munkát Londonban, több fiatal járhat egyetemre, mint bármikor korábban stb. Azt is le kell szögezni, hogy ma az emberi jogokat jobban tiszteli a magyar állam, mint a Kádár-rendszerben, és senkit nem fosztanak meg szabadságától politikai nézetei miatt. A polgárok a választásokon kifejezhetik akaratukat, és megbüntethetik azokat, akiket felelősnek tartanak a bajaikért.

Az elmúlt húsz év mérlege azonban nem adhat okot az ünneplésre, mert bár a Kádár-rendszer is gazdasági csődbe vitte az országot, de az államadóság ma sem kisebb, mint húsz éve volt, viszont a munkanélküliség és a szegénység nagyobb. Húsz év után - a gazdasági élet néhány ágazatát leszámítva - alig van olyan területe az életnek, ahol a siker kulcsa az érdem és a teljesítmény lenne. Az állami és önkormányzati megrendelések többségét ma is tisztességtelen politikai vagy üzleti kapcsolatok döntik el, akárcsak a szocializmusban.

Azon nincs mit csodálkozni, hogy a diktatúra csődbe vitte az országot, de az már magyarázatra szorul, hogy a demokrácia körülményei között miként történhet meg ugyanez. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a Magyar Népköztársaságban, ahol az állam és a párt vezetőinek döntő többsége a megszállókkal együttműködő, gyenge jellemű, tehetségtelen ember volt, ott - kevés kivétellel - egy vállalatvezetői, rendőrkapitányi vagy kórházi főorvosi állást is csak hasonló tulajdonságú lojális elvtársak tölthettek be. De hogyan lehetséges, hogy a pozíciók jelentős részénél ma sem az érdem, a teljesítmény dönt?

Az alkotmány szerepe

Mind a jobb-, mind a baloldalon vannak, akik az 1989-es alkotmányban látják a problémák forrását, és azt állítják, hogy új alkotmányra van szükség, amely kiküszöbölheti a jelenlegi hibáit. Miről is beszélnek az új alkotmány követelői? (Ehelyütt a Szent Korona-tan képviselőivel nem akarok vitatkozni, csak azokkal, akik legalább a saját állításuk szerint demokratikus keretek között gondolkodnak.)

Nyilván a kritikusok sem állíthatják, hogy a politikai rendszer iránti bizalmatlanság, az ország eladósodottsága, a munkanélküliség magas aránya, vagy a közbiztonság azért olyan, amilyen, mert az alkotmány túl széles körben biztosítja az emberi jogokat. Az új alkotmányt követelők alapvetően a közjogi intézményrendszerben látják a problémák forrását. Az elmúlt években napvilágot látott koncepciók alapvetően a közjogi berendezkedés három elemét bírálják: az egykamarás Országgyűlést, az önkormányzati rendszert és azt, hogy ki a végrehajtó hatalom feje.

Ezeket a felvetéseket azért kell különös figyelemmel megvizsgálni, mert ha valóban ezek az intézmények okozták a rendszerváltás kudarcát, akkor minden jó szándékú embernek együtt kellene követelnie az intézményrendszer megváltoztatását és az új alkotmányt.

Az önkormányzati rendszert ért kritikák két felvetést tartalmaznak. Egyesek szerint Magyarországon túl sok és túl erős (túl önálló) önkormányzat működik, míg mások szerint túl gyengék az önkormányzatok, önálló pénzügyi forrásaik elégtelenek, túlzottan ki vannak szolgáltatva a kormányzati hatalomnak. E kérdésekben helye van az értelmes vitának, s meggyőződésem szerint lehet találni olyan megoldást, ami úgy változtat a rendszeren, hogy a helyi demokrácia intézményei erősödjenek, és a rendszer pénzügyi- és működési hatékonysága is növekedjen. Ám azt nehéz lenne elhinni, hogy az ország problémáit döntően az önkormányzati rendszer gyengeségei okozzák.

Bonyolultabb a helyzet a másik két tényezővel. Az Országgyűlés kritikusai azt vetik fel, hogy a pártpolitika által dominált egykamarás parlamentben nem tudnak kellő súllyal megjelenni a területi és a szakmai érdekek, ezért helyes lenne létrehozni egy második kamarát, ahol más érdekek jelenléte ellensúlyozhatná a végrehajtó hatalom mögött álló politikai párt vagy pártok érdekeit.

Ez a vita is érdekes lehetne, ha a javaslatok között nem csak az olasz, a spanyol és a portugál fasizmus már leszerepelt korporativista megoldásai bukkannának föl, úgy a bal-, mint a jobboldalon. A demokratikus politikai pártok elleni utálatra építő XX. századi politikusok, Mussolini, Franco, Salazar a problémát a politikai pártok betiltásával és korporációk (érdek-képviseleti szervezetek) által alakított politikai mozgalmakkal próbálták megoldani, sikertelenül. (Spanyolországban és Portugáliában a kudarcot nem a háborús vereség okozta, ezekben az országokban évtizedekig működött a rendszer, és gazdasági kudarc vezetett az összeomlásukhoz, mint a kommunista rendszerek esetében.)

A kétkamarás parlament magyar hívei sem arra gondolnak, hogy például az alsóházban pártlistán, a második kamarában pedig egyéni körzetben megválasztott képviselők legyenek, vagy hogy az egyik kamara a közvetlen választás eredményeként jöjjön létre, míg a másik területi alapon, az önkormányzatok küldötteiből. Ezek a megoldások fenntartanák a demokratikus számonkérhetőséget.

De az eddig nyilvánosságot kapott javaslatokban a második kamara nem demokratikusan választott szerv, hanem a szakszervezetek, az érdekképviseletek, a kisebbségi szervezetek és az egyházak képviselőiből álló testület.

Kérdés, hogy jobb helyzetben lennénk-e, ha már 1989-ben így jött volna létre az Országgyűlés? Hihető-e, hogy azok a szakszervezetek vagy kisebbségi szervezetek, amelyek tagjaik szemében akkor végzik jól a munkájukat, ha minél több kiváltságot vívnak ki az általuk képviseltek számára, túl tudnának lépni saját tagjaik részérdekein?

Aligha. Bajaink egyik forrása éppen az, hogy az elmúlt húsz évben átláthatatlan háttéralkuk és elvtelen kompromisszumok sorozatának eredményeként partikuláris érdekek győzedelmeskedtek az össztársadalmi érdekekkel szemben. Sok szakértő látja úgy, hogy a társadalom egyre szűkebb teherbíró rétege kénytelen finanszírozni egyes szakmai érdekcsoportok kivívott kiváltságait.

Valamennyi érv közül a legfurcsább az elnöki rendszer követelése. E nézet képviselői azt szeretnék, ha nem a miniszterelnök lenne a végrehajtó hatalom feje, hanem a közvetlenül választott köztársasági elnök. Oroszországban, Ukrajnában, vagy Fehéroroszországban láthatjuk, hogy egy ilyen rendszer hogyan működik. Van-e okunk azt hinni, hogy nálunk másképp működne? Ismerünk-e olyan tényt, ami azt valószínűsítené, hogy nálunk az elnöki rendszer inkább a francia modellre hasonlítana, mint a kelet-európaira, holott minden más területen sajnos még mindig közelebb állunk Kelet-Európához, mint Franciaországhoz?

Az erős elnöki rendszer mellett kiálló jobboldali politikusok és politológusok valóban úgy gondolják, hogy jobb lett volna, ha Horn Gyula, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc közvetlenül megválasztott elnökként lett volna a végrehajtó hatalom feje? Meggyőződésem, hogy nem azért került az ország ilyen helyzetbe, mert a miniszterelnökök túl kevés hatalommal rendelkeztek, és túlzottan ki voltak szolgáltatva a parlamenti vitákban megnyilvánuló demokratikus kontrollnak.

A bizalom alapja az ellenőrzés

Megítélésem szerint a rendszerváltás folyamatában megszületett alkotmány magában hordozta annak a lehetőségét, hogy az új politikai elit szabadságot, demokráciát és jólétet teremtsen az országban. A bajok forrása nem az alapjogok katalógusában, vagy a közjogi intézmények alkotmányos státusában van. A bajok forrása az, hogy a hatalmat - mind a központi, mind a helyi hatalmat - ellenőrző mechanizmusok hiányoznak, vagy gyengék. Ez akadályozta a hibás döntések lelepleződését, és ez vezetett a bizalomvesztéshez.

A rendszerváltás nagy csalódása, hogy a közpénzekről, a közösség sorsáról döntő fórumokon nagyon sok esetben nem érvényesül az átláthatóság elve. Nem állíthatjuk, hogy szükségszerű volt, hogy csak a rendszerváltás után húsz évvel és csak egy jogvédő szervezet által indított per eredményeként hozzák nyilvánosságra az állami vállalatok vezetőinek a fizetését. Ezt már réges-régen meg lehetett volna tenni?

Az állami és önkormányzati vagyonnal gazdálkodó cégek igazgatótanácsait és felügyelőbizottságait évtizedek óta politikai bizalmasokkal és lekötelezettekkel töltik fel. Nem csodálkozhatunk azon, hogy ezek a testületek nem látják el a feladatukat.

Mindmáig teljesen ellenőrizhetetlen és átláthatatlan, hogy ki mennyivel támogatja egy-egy párt kampányát, és mit kap cserébe. A politikai elit és a vele összefonó gazdasági érdekcsoportok mindent megtesznek, hogy az átlátható párt- és kampányfinanszírozás ne jöjjön létre. Miként várhatják el, hogy a polgárok és a gazdaság szereplői törvénytisztelő módon éljenek és tevékenykedjenek, ha a törvényhozók nem tisztelik az általuk alkotott törvényeket, és ezt következmények nélkül megtehetik.

A hatalmat ellenőrizni képes civil szervezeteket és a sajtót, a kutatóintézeteket párt-, állami vagy önkormányzati pénzekkel politikafüggővé deformálják. Miként lehetséges, hogy 2006-ban a kutatóintézetek és a civil szervezetek nem kiáltották kórusban a választás előtt, hogy az ország gazdasági helyzete nem olyan, mint amilyennek a kormány lefesti? (Vagy, ha kiáltottak is, nem lehetett hallani a hangjukat.)

A hatalom ellenőrzésére létrehozott alkotmányos intézményeket - a bíróságokat, az Alkotmánybíróságot, a számvevőszéket, a PSZÁF-ot, a jegybankot, a versenyhivatalt, a Közbeszerzések Tanácsát stb. - vagy úgy hozták létre, hogy ne legyenek érdemi jogköreik, vagy olyan személyeket hoztak döntési helyzetbe, akiknek politikai vagy ideológiai lojalitására joggal számíthat a hatalom. (Őszinte tisztelet a kivételeknek.)

A hatalom átvételére készülő jobboldal elhitetheti magával, hogy az ő oldalukon jobb minőségű emberek vannak, mint a baloldalon, de ezt a meggyőződést a helyi szinten hatalmat gyakorló jobboldali politikusállomány nem igazolja (ismét őszinte tisztelet a kivételeknek). Arról nem is beszélve, hogy a tapasztalatok szerint a hatalom az emberek többségét nem teszi jobbá. Lord Acton óta tudjuk, hogy "a hatalom korrumpál, és az abszolút hatalom abszolút korrumpál."

Előre látható, hogy ha a következő kormányzat nem tud szakítani a húszéves rossz tradícióval, hasonló problémákkal szembesülhet néhány év múlva, mint a most válságban lévő baloldal. A tradícióval való szakítás lényege a hatékony ellenőrző mechanizmusok létrehozása és működtetése lenne. Nem véletlen, hogy az atomrakéták kilövőállásaiban, vagy a bankok páncéltermeiben mindig két ember dönt két kulccsal, az egyik ellenőrzi a másikat. A demokrácia sem tud másképp működni.

Fordulatot nem az új alkotmány hozhat, hanem a hatalom kontrolljának megerősítése. Ebbe beletartozik a választói kontroll erősítése, elsősorban a pártatlan közszolgálati médiumok megteremtésével. Mivel a demokrácia alapját a tájékozott polgárok jelentik, nélkülözhetetlen a mainál is sokkal nyitottabb kormányzás bevezetése, az információk felhasználóbarát megjelenítése. Szükséges volna az információkat értelmezni és elemezni képes, független kutatóhálózatok és civil szervezetek működési feltételeinek megteremtése, szakítva azzal a gyakorlattal, ami a haverokat jutalmazza és a kritikusokat bünteti.

A baloldalon sokan tartanak attól, hogy az új kormányzat büntetőeljárásokat kezdeményez ellenük. Nem kellene ettől félni, ha az elmúlt két évtizedben kiépültek volna a bíróságok függetlenségének és pártatlanságának hatékony garanciái.

Meg kell erősíteni minden olyan alkotmányos intézményt, amely a végrehajtó hatalom ellenőrzését végzi, ki kell építeni azokat a rendszereket, amelyek kizárják a hatalmi elfogultságot és önkényt, és a minimumra korlátozzák a hatalmi tévedések és baklövések kockázatát.

Számomra a kérdés nem az, miként lehet sikeres a következő kormányzat. A kérdés az, hogy milyen út vezet a jog uralmához, a kiszámítható, átlátható hatalomgyakorláshoz. A húsz évvel ezelőtti álom egyelőre még álom maradt, így a jelenlegi történelmi helyzet két lehetőséget tartogat: a következő húsz évben még meszszebb kerülhetünk a bőség kosarától és a jog asztalától, de meg is valósulhatnak a demokráciáról, a szabadságról és a jólétről szőtt álmaink.