Erőtlenség lenne a dührohamozók prédájának hagyni. Ha olyan időkben, amikor még nem volt ára az emberéletnek, ellen tudtak állni szovjet csapatoknak, rendőröknek, ávósoknak, reményeiknek, félelmeiknek, nekimentek egy világbirodalomnak, mi mi ne tudnánk ellenállni mindannak, ami ma körülveszi ezt a napot?

Áltathatnánk magunkat azzal, hogy gondolunk minden nap rájuk, akik a szabadság igézetében, vagy a méltányolható bosszúvágy által űzve fellázadtak, és csakis ezen a napon nem vagyunk velük, amely már nem méltó hozzájuk, de ez mellébeszélés. Most vagy soha.

Egy belső ferencvárosi, Tompa utcai bolt falára feliratot ragasztottak annak idején a harcolók: "A forradalom nem a meggazdagodás eszköze". Angyal István parancsnok emberei nem is engedtek széthordani egyetlen boltot sem. Most a forradalom emlékét rámolják szét a politikai meggazdagodás érdekében, szinte akadálytalanul. Jobbról például gyilkosozzák a baloldalt és a liberálisokat. Ők, ki nem mondva, védekeznek.

Ez jut nekünk abból az önkívületből, amelyről például John F. Kennedy azt mondta, hogy október 23. az a nap, amely örökre bekerül a szabad emberek és nemzetek emlékébe, mint a bátorság, az öntudat, az ember semmi árat nem sajnáló szabadságvágyának napja. Ha nem is rés, de egy lemoshatatlan könnycsepp a vasfüggönyön - tenném hozzá.

Még ezzel a lendülettel szembesülni kell azzal is, hogy milyen nehéz megtalálni az azonosulás kapaszkodóit. Talán ismét úgy kellene tenni, mint az a baráti társaság, amely a hetvenes-nyolcvanas években is temetőben, pokrócokra ülve, borozva, piknikhangulatban emlékezett arra, amiért ők vagy a szüleik az életüket is adták volna, s ami akkor végképp elveszettnek tűnt. Most a Fidesz felől liberálisként, "'56 elpusztítói ideológiai örököseként" tartják őket számon. Ismét vissza kéne húzódni?

Olvasok egy minapi amerikai értékelést, mondván, ironikus, hogy a magyaroknak úgy kell ünnepelniük a kommunistáktól való megszabadulás ünnepeit - 1956, 1989 -, hogy mindkétszer a kommunisták kezdeményezték az átalakulást.

Mégis gyilkosok mindannyian? - miközben sokan közülük azzá is váltak a megtorlásban. És a másik oldalról is, előtte. Csakhogy nem erről szólt '56. Csak innen már alig látni, hogy miről.

Úgy vagyunk vele, mint akiknek öregemberek mesélik, milyen szép is az igazi szerelem, ami azonban már nem látszik rajtuk. Ma viszont alig is látni a politikába szerelmes embereket. Viszont megállás nélkül folyik az obszcén trágárkodás '56-ról.

Bizonyíthatja ez azt is, hogy végül eleget tettünk ötvenhatnak... A viszályokat mesterfokra emeltük ugyan, de az állandó korrekció minden békés lehetősége adott. Ez volt az egyik cél. Igaz, félő, hogy '56 nélkül is elértük volna. S akkor maradjon megválaszolatlanul a megválaszolhatatlan: szabad-e önként meghalni. A cseh történelem szerint nem, a magyar szerint muszáj.

Ölni nem szabad - ez viszont vitathatatlan. Nem kér szót. Tán ezért, és mert ebbe az időszakba esik: most a halottak napján jobb volna ünnepelni a forradalmat. Olyankor sokan éreznek, de senki sem beszél. Legalábbis bízzunk benne.