A szerző író

A pártállami uralom a nemzet önkéntes, lassú belátáson alapuló számvetése helyett maga ítélkezett. Bűnös és ártatlan egyformán reakciósnak minősült, ha nem pendült egy húron az állami önkény diktálta "haladó" világnézettel. Szabad nyilvánosság híján se a múltat, se a jelent nem lehetett kibeszélni.

Az '56-os forradalmat szinte az összes társadalmi réteg mély megbántottsága váltotta ki. Ebből fakad hitele s viszonylag egyszerű üzenete: senkit, még a legostobább embert sem lehet akarata ellenére politikailag "fejlődésre" kényszeríteni. A forradalom győzelmének látszata romantikus reményekkel teli, felszabadult lelkesültséget okozott néhány napra.

Ezt a néhány napot sokan azóta is a nemzeti egység (békés időkben is!) kívánatos példájának tekintik. Holott eufórián alapuló nemzeti egységre hosszú távon semmi sem alapozható, mert politikailag a nemzetek szükségszerűen nem egységesek. A korabeli egység nemcsak a kortársakat tévesztette meg, hanem az utókor előtt is eltakarta a lényeget.

1989-ben nemcsak megszabadultunk, hanem szabadok is lettünk. Ebben a szabadságban az '56-os forradalom két lényeges összetevője folytatódott, ami '56-ban csak elkezdődhetett, de nem bontakozhatott ki. Mindkettő jelentősen hozzájárult a mai magyar demokrácia megosztottságához: a populizmus és a félrenézés.

Populizmus: '56-tól máig

A politikai versengés (a pluralizmus) demokráciájának Magyarországon nem voltak erős gyökerei. A lakosság többsége a plebejus egyenlőség eszményén alapuló társadalomra volt fogékony. Nagyrészt egyetértett az államosításokkal, és hajlott arra is, hogy a pártok helyett a szakmák képviselete határozza meg a politikai életet (ezt nevezik hivatásrendiségnek, mely a történelemben eddig csak torz módon és fasisztoid körülmények között tudott megvalósulni). A munkástanácsok ezért nőhettek ki elképesztő gyorsasággal látszólag a semmiből.

A tényleges hatalom '56-ban a frissen megalakított helyi (üzemi és települési), a forradalom második felétől kezdve pedig az ezekre épülő területi (megyei) munkástanácsok kezében volt. Legitimitásuk az állampolgárok közvetlen részvételén alapult. Ezek a testületek népgyűléseken, közfelkiáltással, vagy ilyesféle módokon alakultak meg, és mindvégig közvetlen kapcsolat jellemezte őket az általuk képviselt tömegekkel. Legitimitásukban, népszerűségükben a bázisdemokrácia iránti naiv vágy fejeződött ki. Akkor, ott volt ebben valami természetes és szükségszerű, de csíraformában olyasmit is hordozott, ami más körülmények között akár végzetes is lehet.

A munkástanácsok ugyan forradalmi úton keletkeztek, de egyáltalán nem forradalmárok szervei voltak: legfőbb feladatuknak a közrend és a termelés fenntartását látták, és a sztrájkokat is úgy szervezték, hogy az ellátás alapjait ne veszélyeztessék. A munka, és nem a világ átalakításának ethosza vezérelte tagjainak tisztes többségét.

A területi munkástanácsokba sokszor automatikusan bekerültek a pártállam tanácsi apparátusának nem kompromittált tagjai is. Nagy Imre kormányának a forradalom rövid ideje alatt jó volt a viszonya ezekkel a testületekkel. De az jelent valamit, hogy már november legelső napjaiban két lényegesen nagyobb hatáskörű, regionális nemzeti tanács alakult Győrben és Miskolcon: a Nyugat-magyarországi és az Északkelet-magyarországi Nemzeti Tanács. Mindegyik a két régió területi munkástanácsaira épült, vezetői a megyei munkástanácsok irányítói voltak.

Ebben a néhány nap alatt lejátszódó spontán folyamatban a területi szervezetek önsúlya érvényesült az addigra már többpárti kormánnyal szemben. Mással aligha magyarázható, miért született ez a két csúcsszerv, hiszen a központi kormány már általános elismertségnek örvendett.

A Északkelet-magyarországi Nemzeti Tanács november 2-án megfogalmazott követelései között ráadásul az szerepel, hogy "1. ...a legrövidebb időn belül létre kell hozni az Országos Nemzeti Tanácsot."

Noha létezett már legitimnek tekintett központi kormány, melynek demokratikus felfogás szerint alá van rendelve a hadsereg, a Nemzeti Tanács maga is a sajátjának tekinti a fegyveres erőket: "4. A Nemzeti Tanács célkitűzéseinek megvalósítását a fegyveres erők támasztják alá."

Miközben elismerik a központi kormányt, egyben megerősítik a fegyveres erők fölötti rendelkezés követelését: "5. ...a Nagy Imre által vezetett kormányt elismerjük. Követeljük a szakminiszterek között levő egyes kompromittált személyek és nem szakember miniszterek sürgős leváltását. Helyettük a szakmák vezetői és a dolgozók kívánsága által megjelölt egyének bízandók meg. ... a Honvédelmi és a Belügyminisztérium fölött a Nemzeti Tanács gyakoroljon állandó ellenőrzést." A "szakmák vezetőire" mint a döntések letéteményeseire való hivatkozás világosan utal a hivatásrendi (korporatív) politikai eszményekre.

Ezek az eszmények (és nem csak a forradalom következtében kialakult átmeneti helyzet) magyarázzák a politikai pártokkal szembeni bizalmatlanságot. Noha a kormány kihirdette a többpártrendszert, mindenütt alakulni kezdtek a pártok, a Nemzeti Tanács felhívása szerint az idő még nem érett meg a pártok megalakulására: "6. ...jelenleg a pártok közötti versengés nem vonhatja el a figyelmet és erőt az egész népre váró nagy feladatok megvalósításától." Populista politikusok ma is ugyanezt állítják.

Kizárták a gyárosok, bankárok és tőkések visszatérését: "13. Megvédjük az állam vagyonát és visszautasítunk minden restaurációs kísérletet, amely a földbirtokosok, gyárosok és bankárok hatalmának visszaállítására irányul." Már csak a "karvalytőkére" való utalás hiányzik (mára az is megvan). Az ember azt gondolná, mindez a szovjetek megnyugtatására íródott. De nem: a felhívás 7. pontjában kiemelték a semlegesség és a Varsói Szerződésből való kilépés követelését: "A kormány a nép követelését fejezte ki, amikor a szovjet csapatok teljes visszavonulását kérte ... és a Varsói Szerződés felmondásával egyidejűleg az ENSZ, illetve a nagyhatalmak támogatását kéri."

A két regionális nemzeti tanács megalakítása és az országos nemzeti tanács megalakításának terve valójában azt jelentette, hogy a területi alapon szerveződő bázisdemokrácia testületei a többpártrendszerrel szemben kinyilvánították hatalmi igényüket. A forradalom túl rövid volt ahhoz, hogy ennek az igénynek a végzetes következményei kibontakozhassanak.

A megtévesztő közvetlenség

A közvetlen demokrácia eszméje öntévesztés. Sehol a világon nem valósult meg tiszta formában. Az emberi jogok alkotmányos garanciája és a hatalmi ágak megosztása nélkül minden demokrácia, így a közvetlen is káoszba vezet. Az emiatt keletkező rettenet pedig eszményi alapja a megváltást ígérő diktatúráknak. A munkástanácsok világa '56-ban nem bontakozhatott igazán ki. Csak az tapasztalható, ami utánuk következett: lényegében ugyanaz a plebejus tömeg (a "nép"), amely a forradalom idején a munkástanácsok bázisát alkotta, feltűnő gyorsasággal alkalmazkodott a Kádár-kor viszonyaihoz és lett "Kádár népe".

Ez nemcsak azzal magyarázható, hogy élni akart, hanem azzal is, hogy az a kor a maga egyenlősítő politikájával nem volt ellenére. Hogy mennyit ér az effajta egyenlőségeszmény, az 1989 óta látható, amióta éppen "Kádár népének" körében a legnépszerűbbek a demokratikus politikai egyenlőség lehetséges sírásói, a (most éppen jobbboldali, holnap talán baloldali) populizmus képviselői, s mi több, a szélsőjobb is. Ők hiszik el leginkább, hogy a politikai ellenfeleik valójában ellenségek.

Annak idején lelkesítőnek festett az ártatlan jelszó: "aki magyar, velünk tart!" Valahogy nem tűnt föl, hogy a magyarsághoz tartozásnak nem a politikai felfogás a feltétele. Ma oda jutottunk (megint), hogy sokak szerint a baloldaliak, a liberálisok nem a nemzet érdekeit képviselik, és nem kevesek szerint a zsidók és a cigányok se magyarok. A plebejus társadalmi tudat minden jel szerint nem tudta megóvni az egykor a bázisdemokráciához vonzódó munkástanácsok és a későbbi "Kádár népét" attól, hogy azonosuljon a jobboldal 1945-ig visszaeső részének, részben pedig a neonyilasoknak a demagógiájával.

A "legyen ingyen a sör" ösztönös, több népszavazáson győztes vágya pontosan mutatja, hogy a bázisdemokrácia eszményének társadalmi hordozóközege a fejletlen demokráciákban hogyan merül el védtelenül a populizmus mocsarában.

A félrenézés folyamatossága

A forradalom idején a polgári rend helyreállítása nem tréfadolog. A fővárosban és sok vidéki városban is lincselésekre került sor. Ez nemcsak tömegmészárlást okozó ávósokat érintett, volt köztük például Miskolcon olyan is, akit zsidó kinézete miatt akasztottak fel a többi ávós mellé.

Pontosan emlékszem, milyen félelmeket váltottak ki ezek az események Miskolcon. A városban napokig nem mert egyenruhás az utcára lépni, se rendőr, se villamosvezető. Miután a katonaság elhagyta a kaszárnyákat, mi egyetemi hallgatók állig felfegyverkeztünk, és átvettük a közintézmények őrzését. Az egyetlenek voltunk, akiknek a legitimitását akkoriban még egy bűnöző sem vonta kétségbe.

Lehet, hogy nincs forradalom népítélet nélkül. Igaz, hogy többnyire az ávósok esztelen sortüze váltotta ki az indulatokat. Mindennél sokkal fontosabb azonban, hogy milyen visszhangot váltottak és váltanak ki ezek a lincselések. Nyomasztó ma is az egykori gyáva tudomásulvétel, a megértés és az elfogadás keverékéből kialakult hamis reakció. A Kádár-korszak hívei és kiszolgálói az utcai gyilkosságokat a forradalom diszkreditálására használták föl. Ehhez nem csatlakozhatott, aki a forradalommal egyetértett, és ezért 1989-ig a lincseléseket nem lehetett megbeszélni. Igazán azonban utána sem.

Ez súlyos társadalmi tünet. A félrenézésért, az eljelentéktelenítésért, az erőtlen korabeli és mai elhatárolódásokért nem a lincselők hibáztathatók, hanem a kortársaik tömege és az utókor. Akik akkor is, meg ma is azt mondják a meglincseltekről, hogy "azért megérdemelték a sorsukat", az a szó szoros értelmében nem értenek semmit abból az euroatlanti kultúrából, mely a zsidó-keresztény hagyományon, a humanizmuson és a felvilágosodáson alapszik.

Ezeknek az '56-os lincseléseknek a társadalom-lélektani háttere lényegében alig különbözött attól a gyilkosságsorozattól, amely napjainkban játszódott le, amikor faluszéli cigányokat lőttek orvul agyon. Mindkettő mögött sajátos, egyszerre fasisztoid és ázsiai rendteremtési szándék lapul(t).

Az akkori félrenézés társadalom-lélektani háttere alig különbözik attól, ami miatt a lakosság jelentős része ma nem érzi fenyegetve a saját szabadságát és demokráciáját is, amikor az orra előtt alakul meg, menetel tüntetően egy neonyilas félkatonai szervezet, a Magyar Gárda, vagy nevezze magát bárhogy.

Ma egy jobboldali polgármester nyilatkozhatja minden következmény nélkül, hogy "folyik a zsidó tőke részéről Lengyelország és Magyarország felvásárlása", és "Budapesten, Dunántúlon zárt lakóparkok épülnek Izraelből Magyarországra betelepített állampolgárok számára."

Nem az a szimptomatikus, hogy a polgármester "polgári" pártjának nincs erről szava, hanem az, hogy (ma is!) némák azok a polgárok, akik ennek az eszelős gyűlöletnek a helyi tanúi. Nincs hír róla, hogy Edelényben, ahol mindenki tud mindenről, akadt volna, aki jelzi: ilyesmivel lehetetlen közösséget vállalni. A hallgató polgárok többsége tisztességes, "egyszerű" ember. "Csak" félrenéznek. Vagy talán nem? Ki és mi tartaná vissza őket a tiltakozástól?

A forradalmat erkölcsi magasságokba emelő megemlékezők és emléktábla-avatók jelentős részét nem zavarja, hogy adott esetben - mint Miskolcon, a Zsolcai kapu rendőrkapitányságával szemben - olyan emléktáblákat avattak, melyen nemcsak az ávósok sortüze által meggyilkoltak neve szerepel, hanem azoké a köztörvényes bűnözőké is, akik nemcsak ávósokat, hanem egy Freimann nevű civilt is meglincseltek sűrű zsidózások közepette. Miféle nemzeti egység az, amelyben egy polcra kerül ártatlan és gyilkos?

Ritka, hogy valaki a politikai kultúráját az élete során érdemben meg tudja változtatni. Legfeljebb a véleményei változnak. Azok gondolkodása, akinek ma nincs különösebb érzéke az alapvető - és minden mást megelőző - személyiségi jogok iránt, akiknek a nemzet politikai egysége (nyilván a saját nézeteik alapján) mindenekfelett áll, akik "a haza nem lehet ellenzékben" szégyenletes hazugságát elhiszik, valójában nem sokban különbözik azoknak a gondolkodásától, akik a forradalom idején természetesnek vették, hogy aki nem tart velük, nem lehet magyar. Akkor kevésbé tűnt föl, hogy kit mi éltetett, mert a harc a terrorisztikus kommunista diktatúra és az idegen megszállás ellen folyt.

1956-ban túl rövid volt az idő ahhoz, hogy valóban megjelenjék a demagóg, éppen a "kisembert" (a plebejust) megcélzó ámítás politikája és a szélsőjobb mint politikai erő, és ezáltal olyan megosztottá váljék a nemzet politikailag, mint amilyen megosztott ma. 1956 forradalmát akkor sem értették igazán a hordozói, amikor zajlott, mert saját késztetéseik sem voltak még világosak önmaguk számára, és a forradalmat ma is félreérti a nemzetnek a populizmus áldozatául esett többsége.

1956 forradalmában, mint cseppben a tenger, kódolva volt, amivé mára lett Magyarország.