A szerző a Progresszív Intézet elemzője

Márpedig a még húszéves korában is csak serdülő magyar demokráciának ugyancsak szüksége lenne erre az érzékenységre. Erre mutat a Jobbik 10 százalék felett stabilizálódott támogatottsága és a közvélemény-kutatások ijesztő adatai a szélsőségesség azonosításának bizonytalanságáról. Amit csak súlyosbít a demokratikus és szélsőséges jobboldal közötti határ bizonytalansága, gyakori elmosódása, nem az intézmények, a pártpolitika, hanem a retorika, az értékrend szintjén. A fentiekből következően különösen fájdalmas, ha az "elhatárolódás" olyannyira elkoptatott követelésének skandálói közé kell állnom. Hát most fájhat...

"Szeretem Magyarországot, szeretem a magyar embereket és én előtérbe helyezem a magyar érdeket a globális pénztőke, ha úgy tetszik, a zsidó nagytőkével szemben, ami be akarja kebelezni az egész világot és főleg Magyarországot" - e szavakat mondta kamerába nyílt tekintettel Molnár Oszkár, a Fidesz országgyűlési képviselője. Nem vagyok irodalomtudós, de igyekszem hermeneutikai nyitottsággal, a legnagyobb jóindulattal közeledni a szöveghez, felfejteni a benne rejlő jelentéslehetőségeket, megőrizni a szövegkörnyezet intencióit.

Látom, hogy a mondat a hazaszeretet kifejezésével kezdődik, ami, ha nem is túl eredeti, önmagában szép és dicséretes indítás. Azután Molnár érzi, legalábbis vitatott területre téved, ahol óvatosan kell fogalmazni: a pénztőke "globális" jelzője ennek megfelelően nyitott, semleges, sőt egyenesen píszí. A mondat második fele viszont kizárja az alternatív értelmezéseket, mellbevágóan egyértelmű. Molnár nem a metaforák embere, nem tér ki a lényeg elől. A hazaszerető hallgató számára különösképpen bántó, ahogy a globális = zsidó nagytőke világ- és országhódításának klasszikus vízióját a hazaszeretetből vezeti le, illetve azzal köti össze a maga paranoiás, infantilis "hazaszeretetét".

És akkor megint ott tartunk, hogy újra el kell magyarázni: a hazaszeretet nem azt jelenti, hogy a zsidóktól féltem a vizet, a buziktól meg a gyerekeket, meg hogy nem félek kijelenteni: a cigány élősködő állat, meg amúgy is lopik. Óriási tévedés, hogy a haza és a nemzet szavakat a kommunisták járatták le, bár tény, hogy évtizedeken át mindent megtettek ennek érdekében. A hazafiságnak, a nemzeti büszkeségnek azonban senki sem ártott annyit, mint a molnároszkárok.

Az edelényi polgármester esetének van egy sajátos, esztétikailag is értékelhető vonása: nevezetesen az, hogy az teljességgel tiszta. Nehéz félreérteni, félremagyarázni pedig még inkább. Molnár Oszkár nem Izrael kisebbségpolitikáját bírálta. Nem a holokauszttagadás büntetőjogi szankcionálása ellen emelte fel a szavát. Nem arról beszélt, hogy Kertész Imre - természetesen "kizárólag irodalmi szempontból" - nem érdemelte meg a Nobel-díjat. Ehelyett kereken kimondta, amit "gondol", hogy "a" zsidó nagytőke (a lógó pajeszú, kampós orrú, cilinderes gaz) be akarja kebelezni a világot és Magyarországot.

Alkotmányos és demokratikus keretek között gondolkodó jobboldali politikusok számára nyilvánvaló, hogy mi ilyenkor a teendő. De Molnár Oszkár pártja számára nem az. Az antiszemitizmust Molnár Oszkárral közösen elítélő Navracsics Tibor a jelek szerint nem tudott időt szakítani rá, hogy a múlt heti egyeztetésre készülve megnézze az inkriminált interjút; legalábbis úgy vélem, az antiszemitizmus ünnepélyes, közös elítélése, mondjuk úgy, korlátozott relevanciájú válasz az alpári zsidózásra. A Navracsicséhoz képest Orbán Viktor pártelnök reakciója szinte dörgedelmes ledorongolásként hat. Szerinte Molnár Oszkár kijelentése "kínos", ezért azt várja tőle, "tegye egyértelművé a gondolatait". Mintha nem épp ezt tette volna magától is...

A Fidesz persze bizonyos értelemben profi politikai aktorként kezeli az ügyet. Legyünk őszinték: a hatalomért folyó küzdelem a valóságban nem lovagi torna, hanem totális háború, és a Fidesznek kiélezett versenyben ugyanolyan fontosak lehetnek a zsidózók-cigányozók, mint a szocialistáknak az ellenforradalmazók, a Kádár-apologéták szavazatai.

Jelenleg azonban kiélezett versenyről aligha beszélhetünk, ami pedig Molnár Oszkár bajsza alól felszáll, az már túl van a tapintatos félrefordulás illetékességi körén. A legnagyvonalúbb politikai pragmatizmusnak is meg kell húznia bizonyos határokat, különben a racionális célelvűség nihilizmusba fordul. Egy demokráciában a nyílt és félreérthetetlen rasszista beszéd egyértelműen ilyen határt jelez.

A magam részéről minden porcikámmal ellenzem a kormányzó párt törekvését, hogy akár a gyűlöletbeszédet, akár a holokauszttagadást törvényi úton korlátozza. Nem utolsósorban épp az ilyen esetek miatt. Nem hiszem, hogy a molnároszkárok primitív zsidózását pénz- vagy börtönbüntetéssel kellene sújtani. Jobb, ha a molnároszkárok szabadon tanúságot tehetnek szellemi és erkölcsi színvonalukról. Akár értékelhetjük is a polgármester egyszerűségében rejlő ösztönös bátorságot, ellentétben mondjuk Vona Gáborral, aki rendre gyáván kitér a válaszadás elől, amikor a cigányokhoz vagy a zsidókhoz való viszonyáról kérdezik.

Molnár ügye nem a bíróságra tartozik, hanem a pártra, amelynek színeiben zsidózik. Kilenc hónapra született konzervatív ember számára világos: Molnár Oszkár kezét el kell engedni, mert a "Magyarország a magyaroké" szlogen már foglalt, a fajvédő igények kielégítése egy másik párt dolga. Hadd váljon hát el végre az ocsú a búzától. Már ha a búzának nincs ellenére.