Nem mondták, hogy ki és miért. Éjjel is ott voltak állítólag, valahol a kertben, az őszi hidegben, mert nagyon komolynak gondolták a veszélyt.

Még napokig ültünk együtt a folyosón, másokkal is, mert váltották egymást, de mindig voltak öten. Hozzátartoztak a kórházhoz. Senkit nem zavartak egy csodálkozó pillantásnál hosszabb ideig fekete-fehér-vörös egyenruhájukban, mindig frissen vikszelt szénfekete bakancsaikban még a pasztell színekre, a nyugalomra vigyázó kórházi folyosón sem.  Nem volt se hangos, se rossz szavuk.

Lehet, hogy közülük is többen ott álltak pénteken este Olaszliszkán Szögi Lajos tanár úrra emlékezve, akit három éve vertek ott agyon. Nem viselnék el a gárdisták, hogy még egyszer ilyen megtörténhessen, ahogy senki sem. De ők őrködni is akarnak. Mintha ugyanaz a túlfeszített készenlét venné őket birtokba, mint amelynek része volt az olaszliszkai gyalázatban. Egyszer már ott halálra gázoltak egy cigányt. Ennek is része lehetett abban, hogy a fékcsikorgás és az eleső gyerek látványa, hangja kioldott minden gátlást. Nem kell persze megérteni az érthetetlent, de lehet ismerni az előzményeit.

Ha a gárdisták épp ennyire készenlétben vannak az általuk feltételezett jó, de legalább az élet védelmében, veszélyben vannak ők is. És nem is a vakvéletlen hívhatja ki, csaphatja be őket, hanem forró, tudatos szándék.

Csak remélni lehet, hogy a 44 éves, madarakkal és természetvédelemmel szenvedélyesen foglalkozó tiszavasvári tanárról emlékezve rövid öt percen belül háromszor is a fenyegető zsidóságig jutó Hegedűs Loránt református lelkészt, mindenkori radikális politikust a helyén tudják kezelni.

Hogy számukra is különös, ahogy Olaszliszkán Simon Peresz országhódításáig, izraeli tulajdonban lévő őrző-védő társaságok által óvott lakóparkokig jut, s még egy sor olyan mondatig, amelyhez nagyon messziről, Pestről kell ideérkezni, a Szabadság térről. Lehet bízni benne, hogy a gárdisták fegyelmezetten mérlegelik, hogy mi köze is lehet egy közel-keleti népnek ahhoz, hogy Olaszliszkán cigányemberek egy baleset után kivetkőznek önmagukból.

Remélhetjük, hogy a gárdisták mindezt fegyelmezetten meghallgatják, és el is felejtik, de nem lehetnek benne biztosak ők sem. Rájuk uszult még a Jobbik alelnöke is, talicskában hazahordott, csendőr által agyonvert tolvajok reményével kecsegtetve őket, miközben gyilkos horda nőstényének, tehát biológiailag is állatnak minősítette az egyik támadót, a nőt, aki gyereke vélt védelmében őrült meg.

Nem tudom, a kórterem előtti padról ismert gárdisták mindennek meddig állhatnak ellent. Hogy igaz-e rájuk is a színházi tétel, amely szerint, ha a színpadon pisztoly van, az elsül, hogy tehát, ha nyilasemlékű egyenruhába bújtatott csapatok lépnek a köz tereire, előbb-utóbb harcolni fognak. Nincs olyan jó ügy, ami ezt igazolhatná. Az pedig gyakran maga a gyalázat, mire uszítják őket. Nagyon sokuk jó szándékában nincs okom kételkedni. Épp ezért mondom, nemcsak mi vagyunk veszélyben, hanem ők is.

A mi műtétünk jól sikerült. Remélem, ők is jól vigyáztak. És vigyázzanak továbbra is egymásra.