Úgy sejtem, efféle levesfőzős hangulat ihlette a felsőoktatási törvény most tervezett változásait is. Hiszen a kamra tele mindazzal, amit két évtized belehordott. A sok rendszerigazítás, reform és ellenreform következtében mára egy meglehetősen nagyra nőtt és eléggé zűrös felsőoktatási rendszerre csodálkozhat rá az ország. A struktúra pazarló (egy több mint félszáz intézményből álló hálózat várja a csökkenő létszámú diákévfolyamokat), esetleges (a képzéseket legtöbb helyütt az aktuális divatokhoz igazították, így esett például, hogy minden sarokban lehet tanulni kommunikációt), és még szociálisan igazságtalan is (olykor egyetlen felvételi pont dönt arról, ingyenes vagy térítéses képzésre veszik-e föl a hallgatót). Mégis, aki a tűzhely körül sürög, annak ma is egészen pontos képe van arról, mi rotyog a fazékban. A legkülönfélébb közvélemény-kutatások legalábbis rendre azt mutatják ki, hogy a rendszerhasználók - diákok, szülők, tanárok, munkaadók - világosan tudják, melyik intézmény milyen szintű tudást ad, melyik diploma mit ér, hol érdemes akár súlyos befektetés árán is végigcsinálni a képzést, és hová nem kell beiratkozni akkor sem, ha ingyen van.

Eddig tehát a leves. És ami a mostani törvénymódosítást illeti, szó sincs arról, hogy a kormány komolyabban akarna változtatni a recepten. Tagadhatatlan persze, hogy az elit egyetemeknek szánt pluszjuttatás és a korábbi, az arra érdemesek vállalkozását könnyítő, sőt bátorító rendelkezések - akárcsak az ételbe kerülő zöld fűszerek - jelentősen javíthatják az összhatást. Ha kimondatik, hogy aki már most jó, annak több pénz jár, és ezáltal még jobb lehet; sőt ha mindemellé még a korábbinál bátrabban önálló bevételekre is szert tehet, az kétségkívül hozzásegít, hogy az arra érdemes intézmények valóban versenyképesek legyenek. Amiből az is következik, hogy ez a fajta osztályozás a többiekről is pontos bizonyítványt állít ki: a rendszer afféle másodosztályú, "szükséges rossz" szereplőivé degradálja őket, egyúttal megüzeni a szolgáltatásaikat igénybe vevőknek, hogy mit várhatnak el tőlük, és mit nem.

A spájzból ennél többre azonban nem lehet számítani. Ha többre vágyunk egy télűző levesnél, már nem elégedhetünk meg azzal, amink van. Hiszen ez a rendszer semmivel sem lesz igazságosabb, mint a meglévő: lesz, akinek a mainál is elitebb képzés jut közpénzből, másnak pedig bevallottan másodosztályú, netán a sajátjából. Az előbbihez ráadásul - érthető mód - továbbra is azok jutnak majd hozzá, akik hozott szociokulturális előnyeiket lesznek képesek felvételi pontokra váltani. Ennek a változtatásnak tehát csak akkor lenne igazán jelentős társadalmi hozadéka, ha együtt zajlana egy átgondolt, széles körre kiterjeszthető tehetséggondozó programmal, és magában foglalna egy hatékony állami-üzleti ösztöndíjrendszert is. Amelynek anyagi alapjait persze aligha lehet a mindenkire vonatkozó tandíj bevezetése nélkül megteremteni.

Igaz, maradhatunk a spájznál is. De így az esélynyújtó felsőoktatásról szőtt szép álmaink egytől egyig mehetnek a levesbe.