A szerző a Nemzeti Média Kerekasztal ügyvivője

Jól mutatja ezt, hogy jó ideje a Népszabadság is kénytelen könnyedebb tartalmakat beengedni hasábjaira, tipográfiájában, címadási gyakorlatában bulvárosabb megoldásokkal kísérletezik annak érdekében, hogy a példányszám csökkenését megfékezze. Ehhez képest immár a Népszabadság is beállt azok sorába, akik az MTV körüli kétségtelenül égbekiáltó anomáliákat a nézőszám tükrében jelenítik meg. A Dupla fejés (október 2.) című cikk alcímében ez olvasható: "Az MTV jóval több pénzből feleannyi nézőt sem vonz, mint a kereskedelmi adók." A cikk bevezetője szerint "A köztévé egymagában közel tripla akkora területen dolgozik, mint az RTL Klub és a TV2 együttvéve. És harmadannyi nézőt szolgál ki." Abban semmi kivetnivaló nincs, ha az MTV-vel kapcsolatban felvetik a nézőszám alakulásának kérdését, a működtetés gazdaságossági mutatóinak összefüggéseit, de félrevezető, ha nem a médiatörvényben meghatározott közszolgálati feladatokat tekinti mércének, hanem a kereskedelmi csatornák adatait. Márpedig a cikk szerzője, Nagy József, éppen ezt teszi.

Ugyanez a szemléletmód tükröződik az újság egy nappal későbbi tévékritikájában: "ha az MTV ilyen kitűnő, villámkezű, villámeszű szerkesztőkből, szakemberekből áll, vajon miért nem készítenek több nézhető műsort, hogy aztán az egekbe szökjön a nézőszám, egymásnak adják a kilincset a hirdetők, ellenoldali politikusok pedig egy légtérben, emberi szóval vitassák meg a megvitatandót. Hogy azt érezzük végre: a köztelevízió tényleg a közért teszi a dolgát." (Trencsényi Zoltán: Citrom, október 3.) Az esztétikai kérdésekben gyakran mérvadónak tekinthető kritikus ezúttal mintha a kereskedelmi televíziók bulvármegoldásainak irányába terelgetné az MTV-t, amikor a "nézhető", tömegeket vonzó műsorokat kéri számon rajta. Mintha a közszolgálati csatorna nem másolná eléggé már most is a kereskedelmieket - benyomásom szerint gyakran szánalmas módon.

A közmédiumok esetében a nézettségi, a hallgatottsági mutatók döntő mérceként való használata ellentétes a médiatörvényben megfogalmazott célokkal, sőt a társadalom érdekeivel. A közszolgálati médiumokat ugyanis önvédelemből működteti és finanszírozza a társadalom. Azért, mert biztos akar lenni például abban, hogy olyan hírműsorokat is talál, amelyek a kiegyensúlyozottság, a tárgyszerűség jegyében tájékoztatnak, szemben az elsődlegesen a tőkeérdekeknek alárendelt, a szórakoztatást a hírműsorokban is középpontba állító kereskedelmi adókkal.

A közszolgálati médiumokra többek között azért van szükség, hogy legyenek tömegkommunikációs eszközök, amelyek a társadalom minél jobb működését szolgáló értékeket, normákat közvetítik, ellentétben a normákat extremitásokkal felrúgó kereskedelmi csatornákkal. A közműsoroktól azt várjuk el, hogy a magaskultúra irányába mutatva szórakoztassanak, szemben a legigénytelenebb nézőhöz alkalmazkodó, pénztermelő csatornákkal. A közszolgálati adók dolga lenne, hogy igényes műsoraikkal külön-külön is megszólítsák a társadalom minél több rétegét. Az emiatt gyakran alacsony nézettségű és fajlagosan költségesebb közmédiumok jelentőségét az értékmentés és -teremtés tovagyűrűző hatásában kellene lemérnünk, nem pedig azon, hogy hányan nézik, hallgatják őket.

Sokan állítják, hogy hovatovább időszerűtlenné válik a közszolgálati médium mint intézmény is. Eszerint a szabályozásnak nem az egyes csatornákat kellene megcéloznia, hanem a közszolgálati médiatartalmat támogatni, függetlenül attól, hogy milyen felületen - nyomtatott, televíziós, rádiós, internetes stb. formában - éri el a közönséget. Én nem szaladnék ennyire előre. Továbbra is abból indulnék ki, amit egy dokumentumfilmben az ORF, az osztrák közszolgálati rádió és televízió egykori intendánsától, Gerd Bachertől hallottam. Szerinte a népi kezdeményezésre 1966-ban megszületett osztrák médiatörvény az ORF-et felszabadította a pártpolitikai és az anyagi függés alól. "A tudósítások minősége azért javult, mert azt mondtuk magunkban, az ORF-nek nem nézettségi rekordokra van szüksége, hanem az osztrák öntudat központi intézményévé kell válnia."

A recept - az ORF-é, a BBC-é is - itt van előttünk, csak át kellene venni. Ám valamiért nem akaródzik. Azok, akik helyzetbe kerülnek - alig leplezett hatalmi és/vagy anyagi érdekeik miatt -, nem akarják ezt. Ellenben hagyják, talán ösztönzik is, hogy elterjedjen a közvéleményben: a nézettségi és hallgatottsági adatokhoz kell mérni a műsorok sikerét - jóllehet, ez ellentmondásban van a médiatörvény betűjével, még inkább a szellemével. Ha ugyanis a nézettség a mérce, akkor nem szabadna előírni - márpedig a médiatörvény előírja -, hogy a közmédiumoknak mindenekelőtt a hallgatók, a nézők tájékozódási, kulturális, állampolgári, életviteli szükségleteit, igényeit szolgáló műsorszámokat kell közzétenniük. Ezen belül különösen művészeti alkotásokat, az egyetemes, a magyar és a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek kultúráját kell bemutatniuk, a kisebbségi léteket, álláspontokat is hangsúlyosan meg kell jeleníteniük. Oktatási, képzési feladatokat kell ellátniuk, a tudomány eredményeit ismertetniük, egyházak tevékenységének, hitéletének kell teret adniuk, továbbá gyermek- és ifjúsági műsoroknak, a gyermekvédelemmel kapcsolatos felvilágosításnak. Szolgálniuk kell az állampolgárok jogi és közéleti tájékozódását, az egészséges életmódot, a környezetvédelmet, a közbiztonságot stb. A közmédiumok kötelessége, hogy nyilvánosságot teremtsenek az életkoruk, a testi, szellemi vagy lelki állapotuk, társadalmi körülményeik miatt hátrányos helyzetben lévő csoportok számára.

E feladatok egy részét nyilvánvalóan lehetetlen magas nézettséget elérve biztosítani, miközben más részüket persze kellene. Ám mindent egybevetve, a nézettség fetisizálásával szemben a mérce csak az lehet, hogy milyen minőségű műsorok gyártására használja fel a rendelkezésére bocsátott közpénzt a Magyar Televízió (persze törvényes keretek között).

De ha már közpénz. Az osztrák minta szerint vissza kellene állítani a normatív finanszírozást! Ne feledkezzünk meg róla, hogy a Medgyessy-kormány népboldogító indítványa óta, amit minden parlamenti párt megszavazott, a közfinanszírozás nálunk nem átlátható, előre nem tervezhető, hanem évről évre megalázó, a politikai-gazdasági akaratok rejtett érvényesítésére alkalmas alkudozás keretében alakul ki.

Oda jutottunk, hogy a magyar Nemzeti Média Kerekasztal valamelyik tanácskozásán Tölgyessy Péter azt mondta: a mostani helyzetben még az is jobb lenne, ha közvetlenül a miniszterelnök alá (!) rendelnék a magyar közszolgálati médiumokat.

Miközben az ORF, ama hajdani elvek jegyében, az ország egészére tekintő értékrendet szem előtt tartva, az Ausztria jövőjét szolgáló ismereteket terjesztve igen jó néző- és hallgatószámokat produkál, a Magyar Televízió munkatársai gyakran átgondolatlan bírálatok össztüzében, politikai befolyásoktól, a beszállítóktól, a gyakran külső érdekeket kiszolgáló, megalkuvó menedzsmentjétől szorongatva vívják harcukat a kereskedelmi televíziókkal. Pedig nekik nem ez lenne a dolguk, hanem az, hogy Magyarország öntudatának központi intézményévé tegyék az MTV-t.

Gyanítom, hogy ma már ez meg sem fordul a többség fejében, mert mindenki azt sugalmazza nekik, hogy a kereskedelmiekhez kell mérni magukat. Ezzel pedig a baj igazán végzetessé válhat. Félő, hogy a piacon egyeduralomra törő csatornák érdekeit kiszolgáló politikusok nem fognak habozni, hogy megadják a kegyelemdöfést az MTV-nek is, mint ahogy megadták már annyi mindennek itt az elmúlt húsz évben.

A köztévét, úgy vélem, nem "a piacon egyeduralomra törő csatornák érdekeit kiszolgáló politikusoktól" kell féltenünk, hanem a saját pártjuk vélt vagy valós érdekeit érvényesítő, a közmédiát (is) maguk alá gyűrő politikusoktól - valamint a köztévére szánt közpénz saját zsebükbe "mentő" köztörvényesektől. Amúgy a cikk lényege, hogy a köztévé több mint ötször akkora helyen, több mint négyszer annyi emberrel és sokkal drágábban állítja elő programját, mint pl. az RTL Klub. Miközben az MTV jelenlegi kínálata aligha igényel nagyobb erőforrást, mint bármelyik kereskedelmi csatorna produkciói. A nézőszám mindehhez csupán adalék, de annak beszédes. A kívánatos mérce a köztévé esetében, ebben egyetértünk, nem a pénz, hanem a (költséghatékonyan előállított) minőség.

Nagy József