Fiunk története

Tizennyolc éves fiam azt tervezte, hogy egyetemre megy. Az interneten kitöltötte az ún. zsenitesztet, mire hamarosan egy levelet kapott: várják, mert szeretnék kibontakoztatni a tehetségét. Fiam felkereste a levél íróját. Megtetszett neki a dolog, ezért elhatározta, hogy többször is ellátogat oda.

Feleségemmel erősen elleneztük lépését, mert megtudtuk, hogy szcientológusokkal került kapcsolatba, de ő tiltásunk dacára mégis részt vett több zsenitalálkozón. Az összes - sakkversenyeken nyert pénzét - átadta az addigra már a barátjának tekintett embernek. Sem számlát, sem elismervényt nem kapott a 110 ezer forintról. Kommunikációs tréningekre járt, elnyomásról szóló tanfolyamra küldték (az elnyomó az anya), videokazettákat és könyveket vásároltattak vele. Mióta kapcsolatba került a dianetikával, még fájdalomcsillapítót sem vesz be, mert az is biztosan drog. Aláírt egy nyilatkozatot, hogy ha öngyilkos lesz, a szcientológiát semmi felelősség nem terheli.

Időközben sikeresen túljutott az érettségin, és felvételt nyert az egyetemre. Pár nap elteltével azonban töröltette magát a hallgatói névsorból, amit azzal indokolt, hogy az egyetemen "szarságokat" tanítanak - a tudás a szcientológiában van. Nagyon kemény, nehéz hónapok következtek, de a végét még most sem látjuk. Szeretnénk segíteni a fiunkon, de tehetetlennek érezzük magunkat.

Azt gondoljuk, hogy jó lenne, ha az emberek tudnák, hogy a zseni-, személyiség- és stresszteszt egyenes út a szcientológiához. Aki kitölti ezeket a teszteket, nem tudja, milyen szervezet áll mögötte - csak hosszabb idő után szembesül a valósággal. Cseppenként adagolják az információkat, kipuhatolják a jelentkezők gyenge pontjait, amelyekre a későbbi "beszélgetéseket" építik. Ez ellen a szekta ellen nagyon nehéz védekezni. Egyrészt képesek elhitetni, hogy a boldogabb, szebb jövőért harcolnak, másrészt elhitetik a hozzájuk csatlakozókkal, hogy küldetésük van, és az auditálás során arról is tudomást szerezhetnek, hogy előző életükben hol éltek, kik voltak.

Név és cím a szerkesztőségben

Bächer Ivánt sérelem érte

Bächer Ivánt sérelem érte, mindegy is, hogy négy hónappal ezelőtt, vagy a szeptember 26-i Népszabadság lapzártáját megelőzően. Lehet, hogy szorította a határidő, s éppen nem jutott eszébe más, így hát e sérelemből táplálkozóan megírta Régi könyvesek című publicisztikáját.

A gazdagok önelégült biztonságérzetét és a tőlük függők kiszolgáltatottságát szembeállítani, és a kiszolgáltatottak nevében moralizálni, örök téma. Bächer Iván is bátran számíthatott a valóban bajban lévő magyar társadalom általános gazdagember-ellenességére. Így hát - igaz, név nélkül - kiszerkesztett engem mint a könyves szakma "legnevezetesebb" alakját. Bátran megírta, mit is gondol rólam, és mondanivalóját érdekes könyvkiadás-történeti részletekkel színesítette. Hadd tanuljon a gyenge és önhitt utókor a régi nagyoktól.

Engem egy személyben felelőssé tenni a hazai könyves szakma minden működési anomáliájáért megtisztelő, ám mégiscsak túlzás, és a helyzet mérhetetlen leegyszerűsítése. Valójában arról lehet szó, hogy a Bächer Iván könyveit megjelentető kiadó késve számol el szerzőjével, és ebben a nehéz helyzetben nyilván az volt a legkönynyebb, ha e késedelem okaként a kiadó nagyvonalúan engem jelölt meg. A kiadó ideig-óráig megszabadult a szerzőjétől, nekem meg úgyis mindegy, hiszen hozzászokhattam már a könyves szakma ügyeletes rosszfiújának szerepéhez.

Tény, hogy Bächer Iván könyveinek forgalmazója vagyok, és valószínűleg az elszámolás hosszú határideje miatt érzi Bächer Iván úgy, hogy ő kölcsönzött nekem. E kölcsönből veszek én "mindenféle ingatlant, birtokot, borászatot, lovardát, jachtot" stb. Nem szeretném kiábrándítani Bächer Ivánt, de kötve hiszem, hogyha a kiadója előbb kapná meg az elszámolást, ő lenne az első, akivel rendeznék a számlát. A könyves szakmát olyan körbetartozások és szerződéses vagy szóbeli el- és lekötelezettségek jellemzik, hogy nem csodálkoznék, ha Bächer Iván lenne az utolsó a kiadója fizetési listáján.

Persze ehhez nekem tulajdonképpen semmi közöm, hiszen engem arra neveltek, hogy másnak a zsebében kotorászni illetlenség. Én például soha nem számoltatom el a szerzőket, mire is költik az írói honoráriumukat. Így Bächer Ivántól sem kérdezném meg, hány pohár jó bor jön ki eladott könyveinek részesedéséből. Könyveinek egyik forgalmazójaként persze erről több és pontosabb elképzelésem van, mint neki az én anyagi helyzetemről, és éppen ezért úgy sejtem, sajnos nem sok. Persze nyilvánvaló, hogy ennek is én, a terjesztő vagyok az oka, de ez most messzire vezetne. Mindenesetre úgy tűnik, Bächer Ivánt érdeklik a számok, nyilván átlapozta az Athenaeum, a Singer és Wolfner, a Révai és a többiek teljes könyvelését, és biztosan tudja, hogy ők bezzeg soha nem tartoztak senkinek sem.

Igaz, a példamutatónak szánt névsor nem teljesen stimmel: ha már tényekről van szó, Miklós Andor kivételével az említettek nem tulajdonosok, hanem kiadói vezetők voltak. Hogy Miklós Andor tartozott-e valaha Kosztolányinak, Karinthynak, Szabó Lőrincnek vagy más magyar írónak, azt tőlük kellene megkérdezni, de ez sajnos nem lehetséges. Ha tovább szeretném szítani az ellenem fel-fellángoló haragot, kicsit kegyetlenül hozzáfűzhetném: a legnagyobbaknak lehet, hogy mindig pontosan fizetett, de másoknak talán ő sem. Ugyanakkor kétségbevonhatatlan, mert cikkek ezrei és kötetek százai tanúsítják, hogy Miklós Andor az "újságírókból írót, az írókból újságírót csinált" - ami nem feltétlenül érdem, szerintem Bächer Iván esetében sem az, de ez persze magánvélemény.

És talán ez nem is fontos, vissza a jelenhez. Bächer minden sorából árad a szakmai hivatásetika és a közösségi szellem. Itt vagyunk mi, írók, és itt van ez a pöffeszkedő könyves. Azt írja, a Szépírók díjazottjai mind kedves barátai, nem akarta kedvüket szegni azzal, hogy feláll, s felteszi a kérdést: a jelen lévő százegynéhány író közül akad-e egy is, akinek nem tartozom pár garassal.

Én Bächer Ivánnal ellentétben nyíltan konfrontálódó típus vagyok, én bizony megkérdeztem volna. Kár, hogy Bächer Iván nem tette meg. Lehet, hogy meglepődött volna, és kénytelen lett volna szembenézni azzal, hogy sajnos a világon semmi sem olyan egyszerű és fekete-fehér, mint amennyire egy-egy publicisztika olcsó sikere megkívánja.

Matyi Dezső,

az Alexandra Kiadó tulajdonosa

Szemétdombok

Lehet, hogy Bárkay Tamás a Csajkovszkij parkban látta a jelenlegi legnagyobb szemétdombot (Lomtalanítás a kultúrparkban 2009. szeptember 12.), de bármerre járunk a fővárosban (az országban), mindenfelé láthatunk kisebb-nagyobb kupacokat. Sajnos, nem csak a kőbányai önkormányzat tűri meg ezeket hosszabb-rövidebb ideig. Igaz, amikor már több tonnát kitesz a szemét, elszállítják.

Érdekes, régebben hová rakták az emberek a kukába nem férő, a lomtalanításig nem raktározott lomot? Nos, egy darabig még a rendszerváltás után is nagyméretű konténerek álltak a lakosság rendelkezésére (lakótelepünkön kettő is), amiket rendszeresen kicseréltek üresre. Egy darabig. Aztán kezdődött a "takarékosság". Hagyták, hogy a konténer megteljen, hagyták, hogy a további lom hatalmas kupacban gyűlhessen körülötte. Mi volt a "megoldás"? Eltüntették a konténereket.

Kerületi képviselőnk büszkén nyilatkozott az újságnak: elintézte, állítsanak ronda betonoszlopokat a konténer helyére, megakadályozandó a szemét lerakását. Azóta semmi nem tart vissza senkit attól, hogy bárhol lerakhassa szemetét. A polgármester szerint az önkormányzatnak nem feladata az ilyen lom ingyenes elszállítása, fizessen a polgár. A régi konténerek visszaállítására nem gondolnak. Igaz, az illegális szemetet időnként mégis elszállítják (milliókért), de előbb felszedik és konténerbe rakják. Nem lenne egyszerűbb konténereket cserélni? Mint a szelektív szemét kis konténereit. Elképzelhetőnek tartanám, hogy számukat szaporítják: a hatodik kis konténer abban különbözne a másik öttől, hogy nincs teteje, nagyobb tárgyak is bedobhatók lennének felülről.

Lévai Zoltán

Budapest