A szerző politológus, egyetemi tanársegéd

Ha pusztán a tényeket nézzük, levonhatjuk az egyszerű tanulságot, miszerint júniusban nem javasolt az íreknek uniós népszavazást tartani, vagy ha mégis, akkor várni kell a következő októberig, és másodjára összejön.

Miközben sokszor halljuk, hogy az európai egység nem az a kérdés, amit jelen formájában hasznos lenne "megnépszavaztatni", érdemes tudnunk: nincs még egy témakör a világon, amiről többször tartottak népszavazást. Ha a norvég és a svájci népszavazásokat is ideszámítjuk, akkor az első, a közösség bővítését jóváhagyó 1972-es francia referendum óta ez mintegy félszáz népszavazást jelent. Alig van olyan tagállam, ahol már legalább egy alkalommal ne került volna erre sor: még a közvetlen demokráciától sok szempontból távol álló Egyesült Királyságban is megtörtént az addig "elképzelhetetlen", amikor 1975-ben a mindössze kétéves tagság fenntartásáról dönthettek a szavazók. (Ennek az ellenkezője történt 1982-ben Grönlandon.

A Dán Királyságon belül autonóm státuszt élvező terület lakossága 52:46 arányban döntött a távozás mellett, melyre 1985-ben került sor.) E tagállami népszavazások döntően két dologról: az adott ország csatlakozásáról, vagy pedig egy-egy szerződés ratifikálásáról szólnak. Ezek nagy része sikeres is volt - még a mai közéletben teljes kudarcként élő alkotmányszerződés is 2:2-es döntetlent ért el (Spanyolország és Luxemburg elfogadta, Franciaország és Hollandia nem). A csatlakozási szavazásokkal általában nem szokott gond lenni, a reformszerződések ratifikációja viszont időnként okoz meglepetéseket.

Egyedül Írországban kötelező minden uniós szerződést népszavazással megerősíteni, a maastrichti szerződést 1992-ben első körben elbuktató Dániában pedig csak bizonyos esetekben. S bár most megint az írek kerültek Európa "szégyenpadjára", mégsem ez a két tagállam jelenti a fő problémát. Róluk ugyanis mindenki előre tudja, hogy alighanem népszavazást kell majd tartani a soron következő uniós szerződésről - vagyis a tagállami és európai politikai elit, valamint az EU-párti és -ellenes erők is időben fel tud(ná)nak készülni a soron következő kampányra. Azt viszont nem lehet kiszámítani, hogy a többi ország szükségesnek tartja-e a közakarat közvetlen kinyilvánítását.

1992-ben Mitterrand francia államfő tartotta elengedhetetlennek, hogy a franciák is szavazzanak a maastrichti szerződésről. Ugyanerre a történelmi felismerésre jutott Chirac 2005-ben az alkotmányszerződéssel kapcsolatban, és így került sor ugyanebben az évben Hollandia első országos népszavazására is. Mi ezzel a gond, kérdezhetnénk, hiszen ahogy a minap David Cameron brit ellenzéki vezér megállapította, az mégsem járja, hogy az írek már kétszer is szavazhattak a lisszaboni szerződésről, bezzeg az angolok még egyszer sem?!

A tagállamokat vezető politikusok már az 1995-ös, ún. északi bővítésnél is rájöttek, hogyha ugyanabban a kérdésben egymás után több ország tart népszavazást, érdemes a "lokomotíveffektust" érvényesíteni - azaz úgy rendezni a dolgot, hogy a tagállami népszavazások az előzetesen mért támogatottság csökkenő sorrendjében kövessék egymást, hátha így a sikeres népszavazások hatással lesznek a soron következő tagállamra is.

Ez a lokomotív akkor működőképesnek bizonyult (bár Norvégia "behúzásához" már nem maradt ereje), és még a 2003-as bővítési hullám népszavazásainál is jól húzott. Nem így 2005-ben, amikor a februári spanyol "igen" után május végén, június elején két "nem" következett. A francia elutasításnak jelentős része volt abban, hogy a holland nem-párt fölerősödött, s végül ott is leszavazták az alkotmányszerződést. Pedig mindez kivédhető lett volna, ha azok a tagállami politikusok, akik egyszer már megküzdöttek hazájuk érdekeinek érvényesítéséért a kormányközi tárgyalásokon, nem akarnak belpolitikai tőkét kovácsolni és látványos győzelmet aratni az alkotmányszerződés népszavazásra bocsátásával.

Ezekben az országokban ugyanis nem túl gyakran és nem kiszámítható módon tartanak népszavazásokat - így tehát egy-egy ilyen kivételes alkalom talán legkevésbé arról a kérdésről szól, ami a szavazólapon szerepel. Ha belegondolunk abba, hogy még Dániában és Írországban, ahol pedig erre megvan a megfelelő rutin és gyakoriság, lehetséges a nem létező nemzeti szuverenitást védelmezni, vagy az abortusz és a katonai semlegesség kérdéskörét e népszavazásokra felpakolni, talán nem meglepő, hogy más, kevésbé "népszavazós" országokban még inkább elveszíti a referendum közvetlen uniós értelmét és mondanivalóját.

Nem véletlen, hogy egyetlen, az unió demokratizálását sürgető civil szervezet sem áll ki hangosan az alkalmi népszavazások mellett. Ezek a szervezetek már az alkotmányszerződést is az EP-választásokhoz hasonló, minden tagállamban egy időben megtartott népszavazással akarták elfogadtatni, melyen az összes uniós választópolgár többségi állásfoglalása dönt. Látjuk, hogy az ír népszavazás immár másfél éve igazodási pont a cseh belpolitikai játszmákhoz, és most a brit ellenzék is lecsapná a magas labdát. Pedig jelenleg az európai integráció tényleg nincs abban az állapotban, hogy egyetlen népszavazással ítéletet lehessen mondani felette.

Működőképességének korlátait ráadásul sokszor pont azok a tagállami politikusok állítják fel, akik úgy tudják eljátszani saját kis belpolitikai játszóterükön a nemzeti érdekvédőt, mintha nem ők lennének "Az EU" és "A Brüsszel". Így pedig lehet ugyan örülni az ír referendum eredményének, de nem árt odafigyelni, hogy tavasszal a csehek és az britek is választanak - és addig feltehetően marad a tisztán bel- és pártpolitikai érdekektől vezérelt Európa-politika is. S akármit is mondanak, ezeknek a játszmáknak nem lesz sok közük sem az integrációhoz, sem a népszavazásokhoz, sem a demokráciához.