Most arról lesz szó, hogy a rendszerváltás, az 1989 körüli fordulat után mire szokás használni azt a közkeletű ideológiai képet, amely kisrészt spontánul, nagyrészt a liberális és jobboldali értelmiség erőfeszítéseinek hála, s még nagyobb részt a médiák metaforaalkotási hajlamának köszönhetően jött létre. Nem egyszerre és nem egyszerűen.

Az első változat a drámai volt. A gyilkos, a honáruló, az idegen fegyveres erők védelmében berendezkedő bitorló, a diktátor, a zsarnok. Ennek nem volt sikere. Október 23-i szavalmányokban még föl-fölbukkan, egyébiránt feledésbe merült. 1956 forradalma ma se népszerű, mert semmilyen forradalom se népszerű ebben a savanyúan konzervatív korban - hacsak az ellenforradalom nem az, Horthy Miklósé és Szabó Dezsőé 1919 őszén. Az 1956-os fölkelést, a megszállást, a munkástanácsi ellenállást zűrzavarként őrzi a népi emlékezet, a konszolidáló, a békítő Kádár alakját államalapítóként tartja számon.

A népi emlékezetben nem 1956 a válasz Sztálin és Rákosi véres epizódjára, hanem Kádár. A tévelygések után eszerint Kádár János teremtett - valamilyen - rendet. Az arccal lefelé fordított, dróttal összekötözött kezű kivégzettek tetemére meszet öntető tirannus képe evvel nem egyeztethető össze, nem is szerepel a magyar nép történeti mitológiájában. Eltakarja az 1957. május elsején a rend mellé álló sokaság, a Macbeth és Lear zavarát elegyítő, halálában hatalmas öregember ravatalához zarándokló tömeg látványa.

A második változat azonban meggyökeresedett, megmaradt. Hagyománnyá vált maga is. Befolyása döntő. Lélektani funkciója egyértelmű. Megkönnyebbülést hozott, tetemesen megsegítette az új, piaci rezsim elfogadását, megmagyarázza az új rezsim - egyébként, önmagukban elfogadhatatlannak tetsző - vonásainak legitimitását.

Ez a győztes változat. Jelentőségét nem lehet eltúlozni.

Lényege a nevetés.

A kádározás diadalmas világnézete kikacagja a törekvést a plebejusok szerény jólétére - a lakótelepeket, a trabantot, a háromhatvanas kenyeret, a bambit, a vállalati üdülőt, az úttörőtábort -, aztán meg kikacagja a kor egalitárius (egyenlősítő) kisszerűségét, az utólag minden groteszk régi divatot, a dauert, a nájlonblúzt, az orkánkabátot. Hatalmas irodalma van a represszív társadalmi környezetben lezajlott, kesernyésen bánatos ifjúkornak: érdekes módon ez teljesen megegyezik az ugyanarról az időről szóló nyugati irodalom verziójával arról, hogy miképpen "tetőzött az ifjúsági probléma".

A nyugati és a keleti jóléti állam hasonlóságai számosak. Művészi képük a brit Free Cinema és a cseh új hullám filmjeiben - például - meghökkentően analóg. A tőke és az állam elleni harc nem teljes vereséggel végződött, hanem kompromisszummal. Ennek az egyik legfontosabb vonása nemcsak az volt, hogy nőtt a fogyasztás, emelkedett az életszínvonal, a populáris rádió és televízió, a közösségtől menekülő "női", majd "lifestyle"-sajtó lenyelte a harcos és racionalisztikus osztálykultúrát - nem, hanem olyasvalami, ami voltaképpen példátlan az emberiség történetében, s ha összehasonlítjuk az előzményekkel, eláll a lélegzetünk.

Amikor lezajlott az, amit Antonio Gramsci "passzív forradalomnak" nevezett, amikor a tudatosan is serkentett műszaki fejlődés és az úgynevezett anticiklikus keresletszabályozás révén addig - évezredekig - fizikai nyomorban élő európai milliók számára elérkezett a (szerény) jólét, akkor világossá vált a nyomán végbement kulturális forradalom eredménye: a "derék alattvaló", a "hű cseléd", az "engedelmes közkatona" történeti-ideológiai konstrukciója szertefoszlott, az "egyszerű munkásember", az "alacsony" származású értelmiségi hatalmi és reprezentációs egyenlőségének (hamistudati) képe győzött. Először uralgott el a kultúrában a kenyerét beosztott, "fizikai" termelőmunkával kereső, dolgozó ember egyenlő méltóságának visszfénye.

Magától értetődik, hogy ezek nem voltak valóságosan egyenlő társadalmak - bár százszorosan inkább, mint korábban, amikor a polgári társadalom politikai formája még őrizte az arisztokratikus, kasztos-rendies tulajdonságokat, amelyeket nyugaton a szociáldemokrácia, keleten a szintén a munkásmozgalomból származó, kommunistának hitt káderpárt zúzott össze -, ámde a plebejus művelődéstörténeti figurája ekkor foglalta el helyét az állam jelképes székesegyházának frízén a lovagok és papok mellett. (Akárki akármit mond, a polgár soha nem került föl rá - Franciaország részleges kivételével.)

A lovagi és papi romantika felől nézve (és a reakció mindig innen néz), vagyis a "magasabb" eszmék iránti hősi önföláldozás, a "szentség" és a "szellem" ormairól letekintve a plebejus - pláne állítólagosan "eltömegesedett" alakváltozatában: a sokaság, "hoi polloi", "multitudo" - nevetségesnek, félszegnek, csetlő-botlónak látszott (izmoktól duzzadó, heroizáló, gigászi ábrázolása a munkásmozgalom hivatalos művészetében soha nem volt hiteles, el is tűnt, nevetségesnek számít). A jóléti állam virágkorában (1960-as évek) ezt az esendőséget mintegy dacosan magáévá tette, elismerte és szeretettel dolgozta ki a korszellem.

Kádár János (mint ideológiai reprezentáció) ezt testesítette meg. A hokedli, a grízes tészta, a cigi, a horgászás, a sakkparti - Kádár kedvenc könyve a kisember hőskölteménye: a Svejk - arra utalt (akárcsak az unalmas, szószátyár, köznapias kongresszusi beszédek), hogy a "munkásember" hatalmon van. Természetesen senki nem gondolta komolyan, hogy a munkásosztály lett volna az uralkodó osztály, de az tény volt, hogy a munkásmozgalomból származó, a munkásmozgalomból genealógiailag levezetett politikai struktúra és az onnan hozott, szimbolikus-reprezentációs (képzetes és "képviseleti") fogalom- és képvilág hatalmon volt. "A párt" komolyan hitte, hogy a munkásosztály politikai-ideológiai "képviseletének" pusztán politikai hatalma minőségileg különbözik a kapitalizmustól - a világ históriai öncsalásai és téveszméi között ez viszi el a pálmát -, ugyanakkor azonban ez a tévképzet (mint minden széleskörűen osztott illúzió) fontos része volt a valóságnak. Ismert hátrányai - mindenekelőtt a kizsákmányolás és elnyomás elfeledtetése - mellett a plebejus elhelyezése a szimbolikus hierarchia csúcsán mély kulturális változásokat okozott. A munka (a termelőmunka) mint ennek a "fölső" pozíciónak a jogcíme - mellesleg mély ellentétben Marx középponti mondanivalójával, amely szigorúan kizárja a munka magasztalását - a munkásmozgalmi tradíció oldaláról igazolta a Sztálin utáni, "létező szocialista" rezsim igazi programját, amely nem volt más, mint a függőleges mobilitás elősegítése a rendi akadályok kiiktatásával; ez természetesen a szociáldemokrata program ("belső" politikai ellenfelek, vetélytársak nélküli) "keleti" verziója.

Ennek a kulturális helyzetnek a diszkreditálását, az egyenlőség ideológiájának és a munkaidejük eladására kényszerülő (vagy más módon a tőkétől - a tőkés államtól - függő) plebejusok szociális, hatalmi, reprezentációs-kulturális igénybejelentésének a megelőző megsemmisítését szolgálja a kádározás, azaz Kádár Jánosnak és ideológiailag plebejus rendszerének a kigúnyolása. A gúnykacaj nem a halott Kádárt és a halott Kádár-rendszert (és egyéb kelet-európai rokonait) éri, hanem a plebejus alakját.

Ez a plebejus az uralkodó politikai kultúrában az önállótlan, "kockázatvállalásra" képtelen, intézményektől függő és függeni akaró, csak kajára-piára-dugásra-alvásra vágyó, a meccs-sör-kertévé háromszögében "lótuszevő", ostoba és csúf jehu figurája. Aki nem érti a "népszerűtlen intézkedések" geometrikus szellemi szépségét, szexista, homo- és xenofób. A "populizmus" martaléka (értsd: nem örül a szegénységnek és a betegségnek). Egyszóval: kádárista.

Mit neveznek kádárizmusnak a jelenlegi kultúrahatalmi rezsim dalnokai? Elsősorban mindent, ami nem ellensúlyozza a profitráta süllyedését és nem járul hozzá az értéktöbblet, azaz a kizsákmányolási ráta emelkedéséhez. Másodsorban mindent, ami korlátozza a piac szuverenitását. Harmadsorban mindent, ami állami beavatkozással tartaná fönn a már elért fogyasztási-szolgáltatási színvonalat. De mindenekelőtt a "plebejus" és
"a nép" világszemléleti képzetének a fönntartását és fölmutatását, az egalitárius (egyenlőségi) társadalomerkölcsöt, amely egyébként nélkülözhetetlen a demokrácia - igen: a polgári (!) demokratizmus - megőrzéséhez.

A szocialista gondolat más (ha tetszik: több), mint az egyenlőségi gondolat. Az egyenlőség a polgári modernizmus alapfogalma. A kádározás ezért nem egyszerűen polgári ideologéma, hanem reakciós. A kapitalizmusban a reakció az egyenlőtlenségi viszonyok, az osztályviszonyok rendi viszonyokká alakításának szándékával egyjelentésű. A plebejus kulturális és ideológiai, művelődéstörténeti alakzatának lealacsonyítása - ha a kádározásnak hiszünk, azt fogjuk hinni, proletárok és munkanélküliek egyszerűen nem is léteznek, ez csak nosztalgikus, "posztkommunista" képzelődés - arra való, hogy a kiváltságokra való jogosultságok érvényesnek tartott indokát "természetinek" (azaz biopolitikainak) fogjuk föl. Az, aki "fölül" van, "rátermettebb", "ügyesebb", "tehetségesebb", mint az alullévők. Innen egy lépés a kék vér, a nemes származás. "A gróf különb" - foglalta össze a nem is kicsit reakciós Szerb Antal ezt a világnézetet.

Az ügyetlen, durva, "primitív" és "vulgáris" nép - "Kádár népe", sóhajtja a neoliberális publicisztika - így hát nem méltó a nyílt mobilitási pályákra (amelyeket a piaci szelekció univerzumában, a polgári társadalomban csak az állam nyithat meg), amelyeket a jóléti állam úgy-ahogy még nyitva tartott, az egyenlőség az egyenlőtlenek között (amely az oly kevéssé modern Arisztotelész szerint is a demokrácia egyik meghatározása, a másik: a szegények hatalma a gazdagok fölött, tehát nem az osztálykülönbségek megszüntetése) lehetetlen, mert a plebejus ("a kádárista kisember") méltatlan rá. A kádározás a tőke és a munka szociáldemokrata, tehát polgári - a tőke szupremáciáját megőrző - kompromisszumának jelképes fölmondása.

Nem kell antikapitalista baloldalinak lenni hozzá, hogy az ember belássa, az egyenlőtlenségnek mint végzetnek a föltüntetése, sőt: a "fejlődési" dinamika forrásaként való beállítása - és ennek a fő kifejezési formája Magyarországon a kádározás - kétségbe vonja mindazt, ami mégiscsak a polgári modernség javára
írható. Azt, akit a neoliberális-neokonzervatív publicisztika segélyfüggő, "kádárista kisembernek" nevez, a posztfasiszta újságírás "cigánynak" nevezi, azt, akit a neoliberális-neokonzervatív közírás állami stallumra, biztonságra vágyó, egyben függetlenséget óhajtó "posztkádári értelmiségnek" gúnyol, azt a posztfasiszta zsurnalisztika "zsidónak" titulálja. A kádározás olykor igen szellemes művelői ugyanakkor nem veszik észre, hogy osztoznak a valóságosan létező (létezett) kádárizmus fontos - mellesleg: antimarxista - előítéletében: a "kemény munka", az erőfeszítés kultuszában (mintha ettől függenének a társadalmi pozíciók és élethelyzetek, ami önevidens marhaság; ezt csak akkor hihetjük, ha Mrs. Thatcherrel együtt valljuk, hogy társadalom nem létezik). De persze ezt kell prédikálni az alattvalóknak, hadd érezzék magukat hibásnak, hadd tudják meg, hogy a szegénység bűn.

A kádározás - és ez itt egyúttal önbírálat - bohózatként mutatja be a kelet-európai népek tragédiáját, fő funkciója a megvetés és a megvetés elfogadtatása, a nép megrágalmazása. Valaha lehetségesnek tartották, hogy az emberiség nevetve szabaduljon meg a múltjától. A mai Magyarország posztmodern külsőségek között menekül a modernizmustól a premodern rendiség felé, amelyet persze meg nem lelhet, s ennek híján rohan a semmibe.

A kádározás kiválóan alkalmas erre. Kellemes szórakozást kívánunk.