A blog mint kocsma

Hogy miért tesszük ezt?

Nos, mint a Reakció blog egyik szerzője, magam is naponta találkozom a jelenséggel, ám a következtetésem iránya egészen más. Talán ennek az is az oka, hogy a harmincas generáció bloggerei egészen más elvárások alapján tolják olvasóik monitorjára a napi betevőt. Számunkra evidens és ezért nem zavaró, hogy néhányan csak pisilni mennek a cukrászdába. A zsigeri késztetés megzabolázása fölösleges erőkifejtés. Ám, ha valakit ez komolyan zavar, mert az offline médiában megjelenő publicisztikák színvonalát és érvelő alapállását várja el az olvasóktól (vajon miért?), akkor még mindig adott a moderálás lehetősége, mint gumibot az ízlésrendőrség kezében. A magunk részéről a rágalmazás, becsületsértés Btk.-ba ütköző tényállásától eltekintve illő távolságtartással kezeljük a hozzászólásokat.

A közelmúltban látogatott Magyarországra Elliot Aronson ismert amerikai szociálpszichológus, aki egy érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. A közismerten lepusztult, félhomályos és koszos New York-i metró állomásain tapasztalt gyakori bűncselekményeket nem a megerősített rendőri jelenléttel, hanem az állomások felújításával sikerült visszaszorítani. Nem minősítve más blogokat, ez a tapasztalat azt igazolja számomra, hogy a posztok szerzőjének - ha van egyáltalán, akkor abban áll a felelőssége, hogy milyen összképet alakít ki a blogjáról. Ez ugyanis hosszú távon kihat az olvasóközönség összetételére. A print médiumok olvasóival szemben a blog olvasói hozzászólásaikkal jelentős mértékben hozzájárulnak az adott termék reputációjához. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Reakció blog ne kapta volna meg a kaftánosok unokáitól kezdve a szélsőbaloldai újságon át (ezt Jakupcsek Gabriellának köszönhettük) egészen a fasiszta kisdobosokig ívelő jellemzéseket; csupán azt, hogy az alpári és védhetetlen hozzászólások íróinak könnyen kedvét szegi, ha az üvegasztalra dobott kalapács nem a remélt hatást váltja ki. Amint arra az ismert abszurd jelenet is rávilágít: egy mégoly elfogadó közegben is hamar feszengeni kezd, majd elkullog a Tarzan szerepére jelentkező féllábú színész.

Baloldali véleményvezérek körében igen népszerű fátum az, amit Orosz megfogalmaz: "a verbális gyalázkodás igen könynyen fordul át fizikai tettlegességbe". Nos, aki ezt általános érvényűnek fogadja el egyes blogok hozzászólóira vonatkoztatva, az figyelmen kívül hagyja a frusztrált, hatvankilós, öntevékeny rendszergazdák archetípusát, vagy tudatosan összemossa a szókarate híveit a blogoktól, webtől, sőt a legtöbb társadalmi normától fényévnyire lévő Fradi B-középpel.

Ugyancsak súlyos aránytévesztés a gyalázkodó webes megszólalások alapján arra következtetni, hogy a mai polgári közbeszéd eleve Paudits Bélaként lép a szorítóba a Jobbik holdudvarának utcai harcosaival szemben. A kishitűség és a félelem ellen nem az Európai Unió, hanem az a világszemlélet adhat védelmet, mely kellő iróniával és önkritikával megfogalmazva, a közlés nyers publicisztikai igényén túl ellazít, kikapcsol, esetleg szórakoztat is. Mert - maradva a kocsmapárhuzamnál -, baráti sörözésre még a pszichopata, láncfűrészes sorozatgyilkos sem visz munkát.

A szerző a Reakció blog szerzője

Kedves Balázs,

Sok mindenben egyetértek, például abban, hogy a verbális viselkedés okai fontosak, s hogy a kulturált környezet megnehezíti az attól elütő viselkedést. És persze az ember a legkülönbözőbb célokkal indíthat blogot.

Én azzal próbálkoztam, hogy az érveknek és nem az indulatoknak nyitok terepet, azért, hogy értelmesen megbeszéljük közös dolgainkat. Ehhez azonban csak a saját stílusom és érvrendszerem áll a rendelkezésemre, illetve az, hogy megjelölöm a megvitatandó témát. Olyan kávéházat akartam nyitni, ahová bárki bejöhet, akinek van értelmes mondanivalója és azt racionális érvekkel alá tudja támasztani. Ahol odafigyel arra, amit a többiek mondanak, és arra is képes, hogy abból elfogadjon valamit. Ahol közösen formálódik egy olyan álláspont, ami nem az enyém, nem a tied, hanem a mienk. Vagyis konszenzuális. És erre a konszenzusra a politika terepén lenne a legnagyobb szükség ma Magyarországon. Például arról, hogy milyen szélsőségek azok, amelyek már nem fogadhatók el számunkra, hogy merrefelé kellene kilábalni a válságból, és persze legelsősorban is arról, hogy mi a demokrácia.

Abban viszont nem értek egyet, hogy a szókarate ártalmatlan művészet lenne. Ha a szavak a másik verbális megsemmisítését célozzák, abból nem jöhet ki semmi jó. Az európai civilizáció egyik alapértéke a másik ember méltóságának tiszteletben tartása. Az, hogy erre kívánatos törekednünk, még akkor is, ha nagyon nem értünk egyet a másikkal, még akkor is, ha nagyon nem szeretjük. Szókaratéval könnyen szétverhető egy verbális kávéház, de ebben mi a jó? És erre nem érv az, hogy az ember harmincéves.

Üdvözlettel,

Orosz István, a London nevű blogkávéház házigazdája