A szerző médiaszociológus

A vezetők motivációiban való vájkálásba (hátha a következő kormány megjutalmazza őket, ugye) fölösleges belemennünk, hiszen amennyire ígéretes, legalább annyira kockázatos is egy vezetőnek a következő hatalmi elit jóindulatáért küzdeni, mert ha közben a saját munkatársai elfordulnak tőle, elfogy a levegő körülötte, s aztán ráadásul a következő hatalmi elit is félrelöki.

Mások itt a médiaszociológiai tanulságok, melyeket előbb-utóbb érdemes tudomásul vennünk. Elöljáróban azonban még néhány észrevétel.

Vigyáznunk kell azzal a címkézéssel, hogy "új médiaháború bontakozik ki". Ez merő zsurnalizmus, ezt a kifejezést érdemes az 1992-1994-es jogi szabályozások nélküli zűrzavarra vonatkoztatni, amikor a társadalmat még mobilizálni tudták a köztévében történtek. A későbbiekben a jogszabályokon keresztül, illetve sajnos annak szellemét kijátszva (lásd pl. elnökválasztási képtelenség) ment a birkózás. Talán csak az előfizetési díj eltörlése lépte túl ezt a jogi keretet, amiért, félek, még nagyon nagy árat kell fizetnünk. Most azonban teljesen félrevezetne bennünket "a médiaháború új fejezete" kifejezés, mert ahhoz a tanulsághoz vezetne, hogy gátlástalan és szabályok nélküli hatalmi harcok terepe a köztévé. Ennek épp az ellenkezője az igaz, a köztévé etikai tanulási folyamaton megy keresztül, legalábbis akkor, ha megértik, mi is történik velük. (Vezetőtől és beosztottól függetlenül.)

Vegyük a ma mindenki számára leginkább szembetűnő lépést, a Nap-keltével való szerződés felrúgását. Az A La Carte, a Kedd 21 vagy A Tv ügyvédje ugyanis részben hasonló folyamat áldozata, bár ezek az esetek mindenképp bonyolultabbak.

A magyar sajtóban most a Nap-kelte megszűnését többnyire óvatos, tárgyilagos híradások ismertették. Semjén Zsolt kereszténydemokrata politikus helyeselte és győzelemként aposztrofálta - szintén csak a Nap-keltéről beszélve -, a másik oldal reagálása visszafogott volt, ha már a politikai dimenziókra is kell utalnunk.

Elidőzhetnénk annál a kérdésnél, hogy ez a lépés gazdaságilag indokolható volt-e - aligha. Vagy hogy jogszerű volt-e. Egy érvényes szerződés felrúgását aligha lehet jogszerűnek nevezni. Illetve nyilván lehetne ezt is korrekt módon végigvinni, de itt gyaníthatóan nem ezt tették. Furcsa, hogy a lépést nem is egyeztették Gyárfás Tamással, aki a Nap-keltét jegyzi.

Minden, a mienknél normálisabb országban az történt volna, hogy a lépés meghozatala előtt tárgyalásokat kezdeményeznek. Épp azért, hogy a lehető legkevesebb gazdasági veszteséggel lehessen a folyamatot végigvinni. Ezt követelte volna nemcsak a korrektség, de a gazdasági racionalitás is. Azt gondolom, egy vezetőt az tesz vezetővé, hogy képes tárgyalni, és nem vagdalkozik. De ez megint csak egy mellékes szála a történteknek.

S végezetül az az indok, hogy minden külső gyártást meg kell szüntetni (ezzel próbálják legitimálni a Nap TV kizárását is) egy kontraszelektív vonal. Ezzel a köztévé elhatárolódik a magyar társadalomtól, noha épp az ő feladata volna, hogy a népben lévő potenciális tehetségeket, műsorötleteket, közszolgálati tartalmú alkotásokat menedzselje és visszacsatornázza a társadalomba. Egy falanszter építésébe kezdtek, ahol ráadásul a házon belül lévőket is kizsigerelik, s a végén nem jár majd jól senki, legkevésbé a társadalom. (A külső gyártások tilalmát mint jogszabályi törekvést az azóta elbukott új médiatörvény-tervezetben is több helyen kritizáltam, s megpróbáltam rámutatni, hogy a nemzetközi trendek épp ezzel ellentétesek.)

Tehát, amit most látunk, az nem médiaháború, sem pedig egyéni túlélési stratégia, de ha lehet is ezekről beszélni, nem ez fejezi ki a lényeget.

A lényeg az, hogy egy politikai bojkott alá került műsor fenntarthatatlan. S másodlagos, hogy a bojkott alatt álló mindent megtett-e a bojkott feloldásáért. Ne csúszszunk át a moralizálásba a médiaetikai tanulságból. A médiaetikai szabály az, hogy az újságíró nem engedheti meg magának, hogy olyan rossz viszonyba kerüljön valamely demokratikus párttal, ami miatt az bojkottálja. Nem kell aggódnunk amiatt, hogy a politikusok az ilyesmit könnyen meglépik, mert hiszen ezzel médiafelületet veszítenek, és nehezebben jutnak el az emberekhez.

Médiaszociológiai tevékenykedésem jóvoltából hozzám került valamikor Jürg Marquard médiamágnás egy beszéde, ami még a Magyar Hírlap SZDSZ-közeli korszakából való. Akkori tulajdonosként azért utasította rendre az egész szerkesztőséget, mert a Népszabadság, korrektebb viszonyt fenntartva az MDF-kormánnyal, több információhoz jutott hozzá, mint a Magyar Hírlap. (Ezek Marquard szavai.) Félt, hogy ebben a versenyben lemarad.

Azt is tudomásul kell vennünk, hogy egy politikai párt számára demokratikus módon csak a bojkott lehetősége adódik. Ez az egyetlen fegyver, amivel fenyegetheti a szerkesztőséget. S persze számtalan szerkesztőség legyinthet az ilyesmire, hiszen az amúgy is elfogult fogyasztók igényét elégíti ki, de akik a piac más szegmenseiben, a valódi hírszolgáltatásban versengenek, azok az ilyesmitől meg kell, hogy rettenjenek. Egy közszolgálati csatorna esetén pedig, kivált a népszerűségben felfelé tartó párt bojkottja törvényszerűen a halálos ítélete az adott produkciónak. Nincs ezen mit csodálkoznunk, ha ezt a leckét most mindenki megtanulná, sokkal jobb nyilvánosság alakulna ki az országban.

A tanulság tehát az, hogy a bojkottot el kell kerülni, de az élet bonyolult, karambolok vannak, és az ilyesmi megtörténhet bárhol. Ha viszont már bojkottálnak, azonnal fel kell tárni az okokat, kompromisszumos megoldást kell keresni, s nem elnyújtani a kiegyezést. Megint nyomatékosítanám, hogy ez alól a cselekvési program alól kivétel lehet, ha az illető párt nem tekinthető demokratikusnak, s persze az is, ha a médiumot magát nem érdekli a nyilvánosság korrekt tájékoztatása.

A bojkott abnormális állapot mind a média, mind a politikus számára, minimálisra kell csökkenteni az időintervallumát. A Nap-keltében ez túlságosan elhúzódott, és a hosszú rossz házasságok sem oldhatók meg már, ha a problémákat rendbe teszik, mert oly sok a felhalmozódott sérelem. A Nap-kelte a szimbolikus küzdelem terepévé vált, független attól, hogy közben átalakult. Tehát a jövőre vonatkozóan a veszekedő felek tárgyalását tudnám javasolni - nem hiszem, hogy valaha is leült volna tárgyalni a sérelmekről Gyárfás Tamás a Fidesszel, és hogy a gyors megoldást bármelyik fél is szorgalmazta volna.

Van azonban még egy ide kívánkozó gondolat. Az ugyanis rendben van, hogy a közszolgálati szférából eltávolításra kerülnek azok az újságírók, akikről napnál világosabban kiderül, hogy mely tábor bértollnokai. Még az is elfogadható, hogy az ilyen embereknek otthont adó produkciók is aláírják a halálos ítéletüket. (Legalábbis a közszolgálatban.) Az azonban már problémás, hogy ezekre az elvekre hivatkozó vezetők saját maguk meg az aktuálpolitika uszályába kerülnek. Gondolok itt olyan régi történetekre, mint amikor Kondor Katalin volt a Magyar Rádió elnöke, és Bolgár Györgyöt állította választás elé. Kondor mindenféle politikai gyűlésekre eljárt, Bolgártól pedig elvárták, hogy döntse el, a pályáját a közszolgálatban kívánja folytatni, vagy valamelyik elkötelezett orgánumnál.

Mindaddig igazi előrelépés nem lesz, még akkor sem, ha bizonyos tapasztalatokat megélünk, míg maguk a vezetők nem tudnak példamutatóvá válni, olyanná, akinek a hitelességét minden oldalról elismeri a józan többség.