A nézelődőnek esetleg eszébe jut Fa Nándor, Erős Zsolt vagy Besenyei Péter neve, és nyugtázza: lám ott vagyunk a világ élvonalában az óceánokon, a magasban, a levegőben is, ahová nem ér el az olimpia.

Hát igen, ott vagyunk, de nincs okunk a felhőtlen örömre. Hányan tudják például, hogy a sikert sikerre halmozó hegymászóink sokmilliós adósságokat görgetnek maguk előtt, az Atlanti-óceánt a Tűzhangya nevű evezős hajóval átszelő páros pedig nem talál szponzort magának egy újabb, hasonló teljesítményhez, noha tele vannak tervekkel?

Az említett magazinokat fellapozva észrevehetjük, hogy például az Amerika Kupán részt vevő vitorlások oldalán, a neves szaharai futóversenyek rajtjánál látható transzparenseken, vagy a Földet megkerülő különc milliárdos léghajóján azon cégek márkanevei olvashatók, amelyek bő két évtizede nálunk is megtelepedtek, és profitot termelnek. Csak itt nem szponzorálják azokat, akikről beszélünk. Azokról beszélünk, akik nem olimpiai sportágat űznek. Az olimpikonok a hazájukat képviselik, annak hírnevét öregbítik százmilliók szeme előtt, így - nagyon helyesen - a hazájuk állja felkészülésük, kiutazásuk, felszerelésük költségeinek nagy részét.

Csakhogy volnának itt az olimpikonokon kívül mások is, akik kimagasló eredményeket érnek el: az említetteken kívül világbajnokok nem olimpiai küzdősportokban, BMX kerékpáron és versenytáncban, siklóernyős világcsúcstartó, kenus, aki elevezett Paksról Írországba, tízszeres távot teljesítő triatlon-világbajnok. Róluk azonban nem nagyon tudunk. És a szponzorok sem. Nem központi támogatást kell kiharcolni számukra, de legalább megnyitni előttük azokat a csatornákat, amelyeken keresztül pénzhez juthatnának a versenyszféra vállalataitól?

Ehhez először a médiát kellene számukra megnyitni. Az ORTT szigorúan figyeli a reklámidő betartását, ámde a szponzor joggal várja el, hogy sikeres támogatottja ruházatán a televíziós stúdióbeszélgetésen jól látható legyen az ő neve. Az adott média viszont ezt igyekszik elkerülni, merthogy akkor a beszélgetést a hatóság reklámnak minősítheti, és így milliókat érő reklámidőtől esik el.

A szerkesztő jóindulatán és merészségén múlik, hogy az ingen lévő szponzorlogó megjelenik-e a képernyőn, vagy a kamera csak az arcot mutatja. (Most már tudja az olvasó, miért van olyankor az interjúalany gallérjára felírva a támogató neve.) Tudok olyan esetről, amikor egy rendkívüli sportsikerről készült riport a látszódó embléma miatt nem ment adásba. A szponzor, aki ezt a vállalkozást támogatta, nyilván ekkor tett pénzt utoljára egy ilyen sportvállalkozásba.

Tehát először is újra kellene fogalmazni a médiatörvény vonatkozó passzusait. Régen éltek tehetős emberek, akik késztetést éreztek, hogy magánvagyonukból nagyvonalúan és üzleti megfontolások nélkül támogassák, ami a szívüknek kedves. Ez a donáció vagy mecenatúra. Ilyenre manapság már alig van példa. A szponzoráció viszont üzlet, a reklámfelület bővítése. A cég rizikót vállal, hisz nem lehet biztos a sikerben, cserébe viszont olcsóbban kapja meg a hirdetési felületet, és ha bejön a siker, és a média is "ráharap", akkor jól jártak.

Sajnos ez a tevékenység is egyre ritkább, a nagyvállalatok ugyanis biztosra akarnak menni, és nem szponzorálnak, hanem marketingszerződést kötnek. Azt mondják: finanszírozd meg előre a sportvállalkozásodat (értsd: kérj kölcsön), és ha sikeresen hazajöttél a versenyről, az expedícióról, valamint elég sokat lehetett látni a televízióban a mi logónkat (a médiafigyelés költségeit természetesen te állod), akkor kifizetjük neked a megállapodás szerinti összeget.

Emiatt keveredett sokmilliós adósságba az egyik sikeres hegymászó-expedíciónk: a szlovákiai médiamegjelenés alatta maradt az elvártnak, s hiába volt Magyarországon és Romániában jóval felette, jogszerűen tarthatták vissza az ígért összeg egy részét.

Egy tapasztalatlan és fiatal sportolónak tehát nem elég kiválónak lennie, de még egy kis stábot is fizetnie kell, hogy a média megjelenését szervezze, amíg ő a világ túlsó felén versenyez. Fontos lenne tehát, hogy a jó üzleti és médiakapcsolatokkal rendelkező menedzserszakma, mely már évtizedek óta jelen van az előadóművészek világában, végre felfedezze magának a sportot is. Persze a támogatóknak sem könnyű. Ugyanúgy 25 százalék áfával sújtják a sporttámogatást, mint bármilyen más eszköz megvásárlását. Ha valakinek nyolcszázezer forint kell a versenyzéshez, a támogatótól egymilliót kell kérnie, mert kétszázezret rögtön befizet az államkasszába.

Bárki mondhatja: miért ne fizetné be, mikor én is befizetem minden zsömle vagy zokni után. Ez igaz, de tudja-e a kedves olvasó, hogy az állam lényegesen több adót szed be a sportszerek áfájából, mint amenynyit a sportra költ! A szponzorációs kifizetések áfájának elengedése pedig csak pár tízmilliós tétel lenne évente. Azt már szinte meg sem merem említeni, hogy adókedvezményekkel is lehetne ösztönözni a szponzorációt. Tehát a pénzügyi szabályozókat is át kellene gondolni.

Képzeljük el, hogy a fentiek varázsütésre megvalósulnak: a sportmenedzser dolgozik, a szponzor utal, a média tudósít, a sportoló pedig szállítja az eredményt.

De mit kezdünk az eredménnyel?

Itt érkeztünk el a legfőbb problémához.

Az államnak évtizedek óta nincs átgondolt egészségmegőrzési koncepciója. Mi a velünk született egészség megőrzése helyett a megszerzett betegségek gyógyítására helyezzük a fő hangsúlyt. Márpedig az egészség szűkös erőforrás, nem lehet pazarolni, mert gyorsan elfogy. Megőrzéséhez első az egészséges életmód, a rendszeres szűrés-megelőzés, az egészséges táplálkozás népszerűsítése, a dohányzás, a drogok és az alkoholizmus elleni fellépés.

Egy ilyen koncepcióban volna helye a sportnak is. Össztársadalmi szempontból persze a tömegsportnak van jelentősége, de ennek népszerűsítésére kiválóak a kiemelkedő teljesítmények. Tudjuk, hogy pólósaink sikerei óta rengeteg kissrác megy az uszodába, Kokó és Erdei Zsolt nyomán pedig sokan járnak bokszolni.

Csak az egészségtudatos gondolkodásmódtól várhatjuk, hogy Magyarországon kevesebb lesz a rokkantnyugdíjas, és több a jól karbantartott ötvenes-hatvanas.

Régóta megválaszolatlan kérdés: mit várunk a sporttól? Erősítse a nemzeti összetartást? Építse az országimázst? Adjon példaképeket a fiataloknak? Vagy mintát az egészséges életvitelhez? Tanítson a sikerek és a kudarcok elviselésére? Vagy a csapatmunkára? Vagy igazolja, hogy a kitartó erőfeszítés megéri?

Nyilván mindezek elvárhatók a sporttól, és még sok más is. No, de akkor hajrá, mire várnak az illetékes minisztériumok?

Sajnos nem igazán tudunk mit kezdeni az elért sikerekkel sem. Egy hegymászó-expedíció egyszer pénzt kért a sportot is felügyelő minisztériumtól, és felajánlotta, hogy a hazatérésük után élménybeszámolót tartanak majd iskolákban. Kaptak egymillió forintot, sikeresen megmászták a csúcsot, hazajöttek, és azóta sem küldte őket a minisztérium egyetlen iskolába sem. De azt sem látom, hogy sikeres olimpikonjainkat országjáró körútra vinnék. Pedig elképesztő lelkesítő hatása van annak, ha egy fiatal találkozhat egy olimpikonnal vagy világbajnokkal. Évekre maghatározhatja az élete menetét.

És végül, van még egy nagy probléma. Több multinacionális cég marketinges szakemberével beszélgettem, és elárulták: igenis áldoznak pénzt a sportra, "megfuttatják" a sportolót. Csak nem nálunk, hanem a cég anyaországában. Vagyis elsősorban ott van támogatás, ahol van a nemzeti értékek iránt elkötelezett honi tőke és erős nemzeti vállalkozói réteg.

A szerző hegymászó, a Megszállottak Klubjának elnöke