Kicsit gyanakodva is nézem a képet, mert ha nem volnának a büszkén bólogató rokonok, alig látnám bele magam abba a földből épphogy kinőtt vakarcsba. Ha így nézzük, valóban problémás belecsempészni a folyton változó dolgokba valamiféle szilárd, megdönthetetlen bizonyosságot. Valami tovább már nem bontható magot. Azt, amitől én én vagyok.

Még bonyolultabb mindez, ha még jobban kitágítom a kérdést. Ha a magam helyébe, megengedő fordulattal, a nemzetet illesztem. Mitől magyar a magyar? Mi tartja, fogja össze időben, térben ezt a sokféle, sokfajta embert? Talán az ünnepei. Mondjuk, mindenki ugyanazt gondolja október hatodikáról. De tényleg ugyanazt gondolja-e? Egyáltalán, divat még gondolni bármit is egy ilyen végletes, mindent fekete-fehéren láttató közegben? Ahol az érvek helyét lassan a megbélyegzés, a reflexszerű kiszorítás veszi át? Ahol sűrűbben terem a düh, mint a megértésre törekvő józanság? Ahol a liberális eszme minden vonzerejét elvesztette, inkább szitok-, semmint hívószó. Pedig ezért éltek-haltak ők, ha jól figyeltem történelemórán.

Miközben maga az ünnep is annyira változó, annyira megfoghatatlan. Egészen más volt a diktatúra idején, amikor már az aradi vesztőhelyen álló emlékoszlophoz való kilátogatás is civil kurázsinak számított, mert aki jót akart, messzire elkerülte az obeliszket. Megint más a rendszerváltáskor, amikor a remény, s megint más a kilencvenes évek elején, amikor mi, magyarok Romániában az együvé tartozás szimbólumát láttuk bele. Ma jóval bonyolultabb a helyzet, hiszen sokan és sokféleképpen ünnepelünk.

Persze erre is vágytunk annak idején, hogy minden gondolatnak helye legyen a nap alatt, jöjjön bárhonnan, és reménykedtünk, hogy majd lesz elég bölcsességünk a szelektáláshoz. Ma viszont sokkal inkább az látszik, hogy mintha az ünnepeinken vezetnénk le a sikertelen vagy annak vélt rendszerváltás miatti dühöt. A bénító frusztráltságot: nem úgy élünk, ahogy szeretnénk. Mintha annyira megtanultuk volna a sokféleség szabályait, hogy az egység kínos, a méltóságteljes összetartozás beismerése avítt, szemétre való ostobaságnak tűnik. Mintha attól lenne magyar a magyar, hogy mindenről kétféleképpen gondolkodik. (lásd: egy magyar az két vélemény, két magyar az három párt...)

Pedig mégiscsak lennie kellene valamiféle azonosságnak a szabadságért, magyarságért mártírhalált halt hősök, a rendszerváltáskor egymást ölelő, ujjongó önmagunk és a mai cinikus, a másikat jó esetben lesajnáló, de inkább leugató énünk között. A mag itt van valahol. Az ünnep talán jó ürügy lenne a keresgélésre. Mert vannak készen kapott, tetszetős válaszok is. Magyar az, akinek fáj Trianon. Magyar az, aki szerint mi nyertük a magyar-svéd meccset. De én inkább abban hinnék, hogy magyar az, aki még tud mosolyogni az efféle definíciókon. Tizenhárman meghaltak - mindannyiunkért. Ez egy definíció. Az viszont kétségtelen tény, hogy aki a magyarságért hal meg, az akkor is magyar, ha nem is tud magyarul.