Ma már trendi Traubit inni, és lassan szinte mindenre rákerül a címke, hogy magyar, még ha az egyenesen egy krakkói pékségből érkezett is. Úgy tűnik, eljött az ideje a nemzeti büszkeségnek, még ha ez a büszkeség nem is belülről fakad, hanem egy párt, a Fidesz propagandagépezete nyomja ránk kívülről. De ez nem baj. A nemzettudat felébredése jó hír, még akkor is, ha sajnos sokan már a ló túloldaláról integetnek felénk ezüst-piros zászlaikkal. Finomhangolni kellene a nemzeti érzületet: ne arra legyünk büszkék, amik nem vagyunk, hanem arra, amik vagyunk.

A társadalmi érzület és hangulat ilyen mértékű hirtelen átalakulása nem példa nélküli. Gondoljunk csak a második világháború után lelkiismeret-furdalásba zuhant németekre, akik két évvel korábban még lelkesen masíroztak idegen országok földjén. Vagy itt vannak az amerikaiak, akik manapság Disneyworld és a kaszinók között lófrálnak folyamatosan "fun"-t keresve. Van egy komplett város Floridában, Orlando, ahol nem lakik senki: csak fun parkok és szállodák vannak ott.

A jelszó: have fun (érezd jól magad)! Ennek a népnek a 30-as évekig egy picit más volt a mottója: have gun (legyen fegyvered!). A feldühödött polgárok minimum lábon lőtték volna azt a jövőkutatót, aki megjósolja nekik, hogy tíz éven belül a puhány élvhajszolás legyőzi a keménylegény-életstílust. A társadalom gyökeres átalakulása tehát nem magyar jelenség, s ha ez jó irányba történik, mindenki jól jár vele.

Egyetlen problémát látok a mostani átalakulásban: mivel pártpropaganda hajtja a folyamatot előre, az ő hibás nézőponjtuk súlyosan eltorzítja a nemzeti büszkeség kialakuló eszmerendszerét. Amire büszkének kellene lennünk, az nem mi vagyunk, az egész képlet torz.

Magyarország kis ország!

Várjon még egy pillanatot a Molotov-koktéllal, kedves olvasóm, mert a mondat így folytatódik: "... és rengeteg sikeres kis országot ismerünk".

A nagyság nem sikerkritérium. Sőt épp ellenkezőleg: a nagy nemzet, Nagy-Magyarország tévképzete olyan ostoba cselekedetekre ragadott minket, amelyeket a jövőben el kellene kerüllni.

Első súlyos önbecsapás: az erős belső piac mítosza.

Vegyük például azt az elképzelést, mely szerint a belső fogyasztás felpörgetésével a külső tényezőktől függetlenítjük magunkat, legyőzzük a válságot, növekedési pályára állítjuk a gazdaságot. Ezzel az elképzeléssel két nagy baj van. Egy: nincs számottevő belső piacunk. Az egész ország fogyasztása kisebb, mint Londoné! Nem véletlen, hogy bizonyos multik bizonyos termékeivel csak országhatárunkon kívül találkozhatunk.

A teljes magyar fogyasztás alatta van sok nemzetközi gyártó ingerküszöbének. Mondjak példákat? Hogy is van azzal a híres zenelejátszóval, amire interneten át lehet(ne) legálisan zenéket vásárolni? De Magyarországon hivatalosan nem lehet! Mi is a helyzet azzal a fogyókúrás üdítőitallal, amit - mondjuk - Olaszországban ismertél meg? Mindenütt van, de nálunk nincs. Kettő: vásárold akár a legmagyarabb terméket, importot generálsz. Vegyél magyar konyhabútort a magyar asztalostól, és a következő importtételekkel gazdagítottad országod külkereskedelmi deficitjét: erdélyi vagy ukrán faanyag, német ragasztó (a bútorlapban is), francia lakkozás. Olasz csaptelep? Német konyhaberendezés? A mosogatótálca és a facsavar magyar lesz benne. Slussz.

Régebben úgy tekintettem a belső fogyasztás ösztönzésére, mint Münchhausen báró mocsárból való kiszabadulásának modern változatára, de aztán belegondoltam, hogy a helyzet még rosszabb: miközben egyik kezünkkel a saját hajunkat húzzuk kegyetlen erővel felfelé, a másik kezünkkel a mocsár széléről öklömnyi köveket pakolunk a zsebünkbe. A belső fogyasztás megbukik már azon az egyszerű tényen, hogy a nép nem őstermelői paradicsomot, hanem mobiltelefont akar fogyasztani.

A második súlyos önbecsapás: multik, haza!

Ez a tétel csak kimondatlanul terjed, hivatalosan nincs ilyen irányú kommunikáció egyik párt részéről sem. De sugallmazás van. Az pedig idővel a felszínre törhet, és idióta törvényekben ölthet testet.

Nézzük meg, mekkora rést ütünk a kapitalisták bástyáján, ha furfangos törvényekkel megfutamodásra kényszerítjük őket! Ehhez emelkedjünk egy picit a talajszint fölé, és nézzük körül a magasból. Egy napsütéses napon menjünk fel a Citadellához, és nézzünk le onnan. Látni fogjuk a Lánchidat, a bazilikát, távolabb a Parlamentet, majd Vác következik a jól látható külszíni fejtéseivel, Esztergom is idelátszik és, ... ajjaj ... Szlovákiáig ellátunk. Emberek! A fővárosunkból átlátunk a szomszédos országba!

Mit gondolnak, mekkora erőfeszítésébe kerül egy diplomások seregeit foglalkoztató multinak, aki itt csak az olcsó munkaerőt keresi, hogy egy nap alatt átvigye Szlovákiába az irodáját? Vajon odaát sokkal butább embereket fog találni? Neki mi csak egy vagyunk az angolul hibásan beszélő kelet-európai munkavállalók közül. Neki mindegy, hogyan töri a csapata az angolt.

Erre persze lehet azt mondani, hogy menjenek csak, ott a helyük, de akkor mit fog csinálni az a százezer ember, aki ilyen munkahelyen dolgozik? Van valakinek erről elképzelése? Ha van, rendben: multik, haza!

A harmadik súlyos önbecsapás: nemet mondunk a fejlődésre, ripityom! A levegőben kering egy olyan gondolat, hogy a GDP-növekedés hajszolása felesleges, a fejlődési versenyt kívülről erőltetik ránk, ki kellene szállni az ördögi körből és viszszatérni a szép falusi életmódhoz. Erdély rulez!

Lehet. Ki lehet szállni a fejlődés ördögi köréből, visszatérhetünk a kocsikerék-gyártáshoz, a házitejhez és a korongozott agyagedényekhez, ha a termelés és fogyasztás minden területén feladjuk állásainkat. Meg kell szakítanunk minden kereskedelmi kapcsolatot a rohadt kapitalistákkal! De amíg a versenyből való kiszállás csak a termelésre vonatkozik, a fogyasztásra nem (a házitejet beteszem a koreai mikróba, majd az agyagköcsögöt elmosom a német mosogatógépben), addig ez az egész a Nagy Nemzeti Fejreállás stratégiája csupán. Annak viszont hatásos! Azt még egyik nagy magyartól sem hallottam, hogy "kérem, ne vizsgáljanak meg a legmodernebb orvosdiagnosztikai módszerekkel, neeeeeeee!"

A fenti hagymázas elképzelések helyett valami egészen másra lenne szükségünk. Először is el kellene fogadnunk, hogy Magyarország kis ország, és erre kellene büszkének lennünk. Olyan pici országban élünk, hogy lehetetlen pontos meteorológiai előrejelzéseket adni, mert az az alig 300 km, amit országunk az uralkodó széljárás irányában fel tud mutatni, a ciklonok haladásának mérési pontossága alatt van. Bezony!

A vadászrepülőgépünk egy gázfröccsel Lengyelország fölé ér (hiszen az északi szomszédunk is a miénkhez hasonló Hatalmas Ország.

Egy kis ország nyilván nem képes minden területen maradandót alkotni, sőt még versenyben maradni sem. Nem tud mindenféle terméket termelni, mert a mai gazdaságos sorozatnagyságok (több tízmillió darab mobiltelefon, processzor stb.) s az alapanyagok hiánya miatt erre hangyányi esélye sincs. Egy kis országnak specializációra van szüksége.

De mi lehet az a tevékenység, amit kis magyarként, a nagy (büdös) semmire alapozva el tudnánk kezdeni, és amiben kvázi monopolhelyzetet tudnánk kiharcolni magunknak? Amihez nem kellenek állami megaberuházások, és igazándiból külföldi tőke sem? Egyetlen ilyen terület van: az informatika. Tőkeigénye nulla, belépési küszöb nincs, a termék abszolút piacképes, és végtelen mennyiségben exportálható anélkül, hogy gyártósorokat kellene építeni.

A programozás mint szakma hatalmas fejlődésen ment át az elmúlt években, a hatékonyság állandó szajkózása végre eredményeket is szült. A helyzet most, 2009-ben annyira rózsás, hogy gyakorlatilag egyszemélyes "vállalkozások" is képesek lehetnek a világpiac meghódítására. Két dolog kellene csupán: ötlet és hozzáértés. Ötlet még csak-csak lenne, a hozzáértésen azonban még dolgoznunk kell. De várjunk csak: mintha arra is büszkék lennénk, hogy milyen okosok vagyunk, hány Nobel-díjasunk van! Na gyerünk, okosok, álljunk neki! Lépjünk át a XXI. századba! Magyarország óriási lehetőségek előtt áll! Áll, áll, ácsorog...

A szerző a NetAcademia Oktatóközpont ügyvezetője