Valójában Mao tíz nappal az október 1-jei proklamáció előtt, az első kommunista kváziparlament első ülésén használta a metaforát. Noha mondanivalóját osztályharcos frazeológiába csomagolta, üzenete "nemzeti" volt. "Talpra állni" - annyit jelentett, hogy a "Megaláztatások Évszázada" után szuverénnek, területileg sértetlennek lenni. Hogy Kína népével többé nem fog senki ópiumot etetni, kormányára egyenlőtlen szerződéseket kényszeríteni, az ország legértékesebb, tengerparti területeiből (mint a kor összes európai hatalma tette) "koncessziókat" kihasítani, népét martalék gyanánt helyi haduraknak, korrupt és anarchiatermelő eliteknek odavetni.

Kína a héten ünnepli 60. születésnapját, pontosabban a többezer éves történelmének eddigi utolsó fejezetét, a népköztársaságot. Már az előkészületek pompázatosak voltak!

Mao erős központi hatalmat hirdetett, amely ura lesz az akkor már félmilliárdos népességű ország területének; mely örökre megszabadítja Kínát az idegen imperialista hatalmak jelenlététől és befolyásától. Egyszersmind azoktól a kisebbségi komplexusoktól, amelyek népébe az elmúlt évszázadban - joggal - beleivódtak, lévén az ország szinte minden idegen játékszere, ha nem épp kapcarongya. Akármi történt is a következő hatvan évben, akármennyi véres, ínséget és anyagi meg szellemi nyomorúságot hozó ultraforradalmi kísérlet fűződött is Mao nevéhez, őt a mostani ünnepségekből e metafora s ennek történelmi háttere miatt nem lehet kiiktatni. A politikai nyelvezetbe annyira beitatódott "a kínai nép talpra állt" fordulat, hogy az egész maoista politikával szembemenő Teng Hsziao-ping, a reformok atyja még 1989-ben (képletes visszavonulásakor) is arról írt, hogy "a kínai nép képes volt talpra állni, és bizonyosan képes lesz örökre szilárdan megállni a lábán a világ nemzetei között". Mao Kína önbecsülését szerezte vissza, és ezt a történelmi szolgálatot, minden bűne dacára, nem felejtik el neki. Ezért is méricskélik mind a mai napig, hogy a "jó" és a "rossz" hogyan arányítható egymáshoz az életművében. (A kínaiak szeretnek egyszerű fogalmakkal dolgozni - azok könnyebben lehatolnak "a tömegek közé".)

Az 1949-ben megszületett Kínai Népköztársaság a kínaiakat valóban a maguk uraivá tette, de annak az ikonikus "talpra állásnak" sokáig csak a belső dimenziója valósult meg. A polgárháború végeztével a szilárd háttérrel rendelkező pekingi kormány viszonylag könnyen megszabadult mindenfajta idegen gyámságtól (utóbb még a Szovjetunióétól is), de a KNK világpolitikai és világgazdasági emancipálódása még évtizedeket váratott magára. Ahhoz Teng és egy olyan, magát kommunistának álcázó, valójában a felemelkedést lélegzetelállító ütemben megvalósító "nemzeti kapitalista", ideológiájában nacionalista kurzus kellett, mint amilyet a reformok megszültek. Amikor, tíz évvel reformjai beindulása után, Teng elővette Mao metaforáját, abban már az önbecsülésnek egészen új árnyalata jelent meg. Aki hallotta-olvasta, annak föltétlenül eszébe jutott a néhai Mao, de sokkal inkább az, hogy milyen fokon volt képes Kína a maga történelmi lemaradását leküzdeni, s valóban "talpra állni" - Mao halála után.