A becsületesek mindig elutasították az ajánlatot, a korruptak elfogadták. Az elején nagyon hosszú ideig a korruptak gazdagodtak és virágzott az üzlet. Számuk lassan csökkent, mert kevés volt a becsületes, kevesen "mentek börtönbe". A változás gyorsan jött. Amikor a korrupt-becsületes arány átlépett egy szintet, és megnőtt az esélye, hogy becsületessel találkozik egy korrupt, hirtelen egyre több becstelen döntött úgy, hogy nem ajánl korrupciót, így hiába volt a becstelenek aránya magas, a korrupció eltűnt. A számítógépes társadalom néhány másodperc alatt korrupciómentessé vált.

Ahhoz, hogy ez a modell működjön, néhány feltételnek teljesülnie kell.

Kellenek becsületes emberek.

Kell következetes cselekvés. Minden korrupciós ügyben, amivel a becsületesek találkoznak, feljelentést kell tenni.

Gyors, határozott ítéletnek kell születnie, hogy a feljelentésnek legyen értelme.

A lebukás veszélyének és a büntetésnek elég nagynak kell lennie, hogy a becstelenek ne merjenek ajánlatot tenni.

Nálunk valamennyi feltétel hiányzik. Illetve az első csak részben. Vannak becsületes emberek (akik akkor sem élnek a törvénytelen előnyszerzés lehetőségeivel, ha lebukás veszélye gyakorlatilag nulla), de kevesen, és ők sem teljesítik a második feltételt: nem jelentik fel az ajánlattevőket, ezért a modell szempontjából mintha nem is léteznének.

Még ha a nemzetközi korrupciós rangsor nem is mutat végletesen rossz képet, mi, akik itt élünk, tudjuk, hogy az egész társadalmat átszövő korrupció és ügyeskedés visszaszorítása nélkül nem tudunk versenyképes közösséget építeni. Ez az egyik nemzeti sorskérdésünk.

Szeretjük magunkat azzal áltatni, hogy csak a politikusok korruptak, de finn értelemben Magyarországon többé-kevésbé szinte mindenki az. A többségünk visszaél a hatalmával, legyen az bármilyen kicsi, hogy magának, családjának, barátainak előnyt biztosítson. Akik a korrupciós piramis tetején vannak (jellemzően a politikusok, önkormányzati emberek vagy hozzájuk közel állók), százmilliókat visznek haza. Utánuk jönnek a nagyvállalatok magasabb beosztású emberei, és folytathatnánk a sort egészen a parkolóőrig. Mindenki jogosnak érzi azt a kis lopást, mert így tanultuk a szocializmusban, s feljogosítva is érezzük magunkat, mert a fölöttünk lévők többet lopnak és nem is büntetik meg őket. A korrupció felszámolását tehát fölülről kell kezdeni, mert ez automatikusan csökkenti azt a piramis alsóbb szintjein is.

Először is: növelni kell a lebukás veszélyét.

Ma a politikai korrupció a lebukás legkisebb veszélyével járó bűncselekmények közé tartozik. Egy rendes betörőt 30-40 százalékos eséllyel elkapnak, míg a lebukott politikus (még mindig) ritka, mint a fehér holló. A politikai rendszer (miként a pártfinanszírozásból is látszik) a korrupción alapul. Ez mozgatja és ez adja a stabilitását.

Lopott pénz nélkül nincs kampány. A politikusok gátlástalanul költenek milliárdokat a feketekasszákból, és erről az egész ország tud. Csak az áfacsalás milliárdos tétel választásonként.

A pártfinanszírozás kifehérítésével erősödne a verseny a pártokon belül, kevesebben és kevésbé lennének bebetonozva. Ma, miután feketepénzek nélkül nem működik a politika, a pénzt előteremtő pénztárnokok, háttéremberek iszonyatos befolyással bírnak, és nem engedik változtatni a struktúrákat. A központi támogatás növelésével ezek a háttéremberek és az őket védő pártelit gyengülne, nőne a változás esélye. A pártok feketepénzek nélkül is finanszírozhatók lennének, ezért nemcsak az vezethetné őket, aki a feketekaszszákon ül.

A korrupcióra alapuló politika egyfajta fordított evolúción vitte át a politikusokat. Annyira köztudott a politikai korrupció, hogy a becsületesek, az elhivatottak nem nagyon mennek már erre a pályára, annál inkább azok, akik pénzt akarnak. Ezért vált cinikussá és kontraszelektálttá a politikai szféra. Elszaporodtak benne azok, akik úgy gondolják, egy pozícióval megszerzik a jogot a vele járó piszkos jövedelmekre is. A budapesti kerületek botrányai megmutatták: százmilliókról van szó évente egy-egy kerületben! Képzeljük el a komolyabb posztokat! És ne gondoljuk, hogy ez párthovatartozástól függ, és hogy minden ügyet ismerünk.

Aki elhivatott, az veszélyezteti a rendszert, ezért tőlük megszabadulnak. Nem véletlen, hogy nem tudunk egyetlen bűnbánó politikusról sem, aki lebuktatta volna párttársait vagy ellenfeleit. Pedig, mint a gabonapiaci kartell esetében is láttuk, belső ember nélkül nincs áttörés.

A korrupció csökkenti a versenyt, de a tétel fordítottan is igaz. A verseny csökkenti a korrupciót. Versenyre és nem a kapcsolatokra épülő társadalomra s politikára lenne szükség. Ma úgy gondoljuk, ha elég magasan vagy, bármit elintézhetsz és védettséget élvezhetsz.

A politikán belüli verseny, ha lehet, még a társadalmon belülinél is kisebb. A 2010-es választásoknak már úgy megyünk neki, hogy a mai állás szerint az emberek előtt nem lesz komoly választási lehetőség. Nagy többségünk úgyis a Fideszre szavazna, hogy az meg sem próbál politikai versenyt imitálni, nem csalogatja jövőképpel a szavazókat, csak, mint a jegyszedő, vár, hogy odaadjuk a voksunkat.

A pártokon belüli verseny nemcsak a korrupció miatt korlátozott, hanem és ez a fontosabb, a túl sok politikai pozíció miatt is. 27 000 önkormányzati hely, 386 képviselő, 22 EU-képviselő és az önkormányzati és pártalapítványokban, tanácsadói szerepkörökben, állami és önkormányzati vállalatoknál, állami szervekben még legalább ötezer pozíció. Így a politikai pályán szinte bárki kaphat olyan pozíciót, amivel be lehet fogni a száját.

A pártok nem azért nem csökkentik az önkormányzati és képviselői helyek számát, mert nem tudnak megegyezni, hanem azért, mert ez a csökkentés politikai forradalmat indítana el. Az országnak persze éppen erre lenne leginkább szüksége. Ha a posztok száma megfeleződne, pártonként több ezer ember esne el a pozíciójától. Igazi verseny indulna be, és a pozíció nélkül maradtak új formációkba tömörülnének. Ma egy új párt sikerének legfőbb akadálya, hogy iszonyatosan sok képviselőjelöltre van szükség a választásokon való induláshoz, és ehhez már nincs elég szabad ember az országban. A verseny beindításával a várható költségvetési megtakarításnál sokkal többet nyernénk!

Hogyan javíthatunk a helyzeten?

1. Hogy a pártfinanszírozást meg kell változtatni, közhely, de erre valós politikai akarat nincs. Nem is lehet, nem is lesz. Ezért népszavazáson kell kikényszeríteni a pártfinanszírozás megváltoztatását és a kampányköltések ellenőrzésének szigorítását. Az ellenőrzést sokkal nagyobb felhatalmazással az ÁSZ-nak kell végeznie.

2. A politikusok lebukásának a veszélyét törvényileg meg kell növelni. Növelni kell a büntetési tételeket, s korlátozni a bíró mérlegelési jogát, mert bizony fennáll a befolyásolás esélye.

3. Kötelező és rendszeres vagyonosodási vizsgálatnak kell alávetni minden komolyabb pozícióban lévő politikust és közvetlen hozzátartozóit. Ez sem ad tökéletes védelmet, de bír visszatartó erővel. Így kockázatot lehetne vinni a politikusok életébe, megérezhetik, hogy a közszereplés, nemcsak hatalmat és immunitást jelent, hanem nagyobb átláthatóságot is. Ma, ha egy politikus vagyonosodási vizsgálatot kap, az azonnal politikai üggyé válik. Ráadásul az APEH nem lehet teljesen független a politikától, a mindenkori kormánypárt, sőt az ellenzék is befolyásolhatja. Ezért ezt is az ÁSZ-nak kellene végeznie évente vagy kétévente. A mai vagyonbevallások rendszere használhatatlan, ráadásul az aktuális bevallás leadásakor mindig visszaadják az előzőt, ami kiskapukat biztosít a rendszerben.

4. Versenyre épülő politikai rendszert kell létrehozni, csak ez teremheti meg a versenyre és nem a kapcsolatokra alapozott társadalom alapját. Ehhez népszavazáson kell kikényszeríteni a parlament és az önkormányzati képviselők számának csökkentését. Ez önmagában is olyan versenyt indítana el, ami a politika megtisztulásához vezető első lépcső lehetne.

5. Következetesen fel kell jelenteni mindenkit, akit korrupción kapunk. Hammond modellje feltételezi, hogy minden esetben van következmény. Ezért motiválni, jutalmazni kell a becsületeseket.

Tartós és jelentős javulást csak az erkölcsi értékek változása, az erős közösségi érzés, a közösség érdekeinek a sajátunk fölé rendelése jelentene. Mert a probléma gyökere a közösség iránti lojalitás hiányából fakad. A közösség érdekének az egyénével szemben nincsenek esélyei. Ezért az egész folyamat elindítására nincs motiváció.

A rendszer fenntartóinak meg így jó ez, ahogy van.

A szerző vállalkozó, Szent Gaál Pincészet, Szekszárd