Mindenesetre tény, a hivatal tizenegy évvel a kárpótlás hivatalos lezárása után, a jogilag máig rendezetlen csabai több száz hektárt úgy árverezte volna, hogy azon - most, 2009 vége felé - csak kárpótlási jeggyel lehetett volna részt venni. Lett is nagy felhördülés, honnan is lenne már a valóban jogosultak többségének jegye, az egész nyilvánvalóan csak a spekulánsoknak kedvez. Nos, immár miniszteriális szinten ígérik, hogy a várható ügyeskedést jogszabály tiltja majd meg.

Ilyen rendelkezésre már korábban, sokkal korábban szükség lett volna. Úgy nagyjából a kárpótláson alapuló földprivatizáció kezdetén. Senki sem vitatja, hogy a közigény elemi erővel követelte az első szabadon választott kormány az előző évtizedekben az állam által elkövetett igazságtalanságokért valami kézzelfogható ellentételezést adjon. Az Antall-kabinet valódi pénz, akkori formájukban is jól működő, netán hasznot hozó állami vagyonelemek híján igazából csak egy irányba, a kisgazdák követelte új földosztás irányába menekülhetett. (A szintén sok százmilliárdos tételt jelentő későbbi vállalati privatizáció más történet, ott legalább "valódi tőke" is megjelent.) A földkárpótlási folyamatban fordult meg a kibocsátott jegyek zöme, és a mindig sokat emlegetett jogosultak zöme egyáltalán nem járt jól vele. A licitálások sora már a kezdeti időszaktól kezdve egyszerre lehetett terepe a kisebb-nagyobb helyi ügyeskedéseknek és a milliárdos panamáknak. Aki tudta, merre terjeszkedik majd a város, hol lesz újabb bevásárlóközpont, ipari üzem, merre vezet az új autópálya-szakasz, az nagyot kaszálhatott. Nem is voltak szégyellősek és félniük sem kellett, hiszen amit tettek törvényes volt, ráadásul maga az állam is tett róla, hogy a kárpótlási földek még annyit se érjenek, amennyit a jegy megszabott volna: behozták az "egyezség esetén lefelé licitálás" nagyon is gyakorlatias lehetőségét, indulhatott nagyban a simli. Akik erről meg semmit sem tudtak, csak emelgették a kis táblájukat, hogy aztán az így szerzett földecskéjüket fillérekért vagy mindjárt el is adják, vagy ott helyben egy aláírással egy olyan új bérleti rendszer részévé tegyék, amelytől máig nyög a területhasználó gazdaság, de komolyabb hasznot a - zömmel egy-két hektáros - tulajdonosnak sem hoz. Alakult persze magángazdaság is szép számmal, de az elmúlt másfél évtizedben sok örömük nekik sem volt.

Az új tulajdonrendbe, az egyeztethetetlenné vált érdekek kusza viszonyaiba néhány év alatt belerokkant az addig azért mégiscsak távlatos ágazatnak tűnő magyar mezőgazdaság, és alapbajai máig orvosolatlanok. A tulajdonváltás folyamata eleve viselős volt egy kapitális gazdaságstratégiai tévedéssel, mely szerint a magyar agrárvilágban a cserepestanyás gazdaságok tömege jelenti a jövőt, de az egésznek van egy nagyon is kézzelfogható és napjainkig ható további következménye is: ma a magyar termőföld relatíve (pénzben kifejezve) továbbra is jóval értéktelenebb, mint a másfél év múlva felénk is szabadon terjeszkedhető, tehetősebb uniós konkurenseinknél. Az ágazatban a kárpótlás alapjaiban tett lehetetlenné mindenféle szerves, a működő-, netán versenyképességet is megőrző átalakulást, a földdel mint vagyontárggyal üzletelni még mindig nagyobb buli, mint azon "távlatosan" gazdálkodni. Ez ellen nem hat bármiféle kormányzati tiltás, vagy a kisgazdák által legújabban követelt el- és bérbeadási moratóriuma sem. Ez bizony el lett kárpótolva, de nagyon.