A szponzor a mai magyar könyvszakma legnevezetesebb alakja, megkerülhetetlen tényezője; kiadó, terjesztő, megszámlálhatatlan hatalmas bolt, mindenféle ingatlan, birtok, borászat, fene tudja még mi büszke tulajdonosa, a magyar gazdasági élet fontos szereplője, az ország egyik legvagyonosabb polgára.

Aki azonban súlyos milliárdokkal tartozik a szakma és a piac többi résztvevőjének, terjesztőknek, kiadóknak, akik aztán így nem tudnak fizetni vagy pontosan fizetni a szerzőknek, fordítóknak, szerkesztőknek, illusztrátoroknak, könyvcsinálóknak, a könyv proletárjainak. Például és többek között: nekem sem.

Ez az úr tehát tartozik nekem, ami még nem lenne baj. Csak éppen elfelejtette megkérdezni tőlem, hogy szándékozom-e néki kölcsönözni. Ez a bökkenő.

Mi persze még megpróbálhatunk esetleg ugyanígy eljárni a hentesnél, zöldségesnél: elvinni a krumplit, a kolbászt, és nem fizetni.

Aki erős, az előbb-utóbb hozzájut a pénzéhez, aki gyöngébb, aki lent van, aki csak csinálja a könyvet, az bajba jut. A helyzet nem is változtatható, a hatalmas birodalom inog, recseg és ropog, ha beomlik, maga alá temeti az egész könyves szakmát, jobb nem piszkálni, jobb némán tűrni, legalább még jelennek meg könyvek Magyarországon, az is valami.

Így gondolhatta a szponzor úr is, aki ünnepi beszédében megdorgálta azokat, akik az ő ténykedésével kapcsolatosan kritikai véleménnyel éltek, és egyáltalában: a derék könyves elítélőn szólt mindenféle kritikáról, mondván, hogy az örökös elégedetlenség a forrása minden bajoknak. Örülni kell annak, ami van, ami adatik,

Révetegen hallgattam, és eszembe jutottak a régi könyvesek. Ki tudja, miért, de hosszú hírlapírói pályám során megemlékeztem róluk nemegyszer, utánuk bogarásztam, megismertem kicsit jó néhányuk habitusát, életét, sorsát - a régi könyveseknek, kiadóknak, könyvcsinálóknak.

Eszembe jutott például Blum Béla, a Singer és Wolfner irodalmi igazgatója, aki azért nem végezte el a megkezdett egyetemet, mert ott ellopták a télikabátját, és ő a lábát be nem tette olyan helyre, ahol lopnak. Blum könyves szakmáját kifutóként kezdte, de már a második napon felfigyeltek csodálatos könyvérzékére. Mert olyanja volt neki. Könyvérzéke. Ami sugárzott róla, belőle. A könyv iránti alázat.

A Singer és Wolfner cég igazgatójaként jól keresett, szép lakása volt a Nyúl utcában, de többre sose vágyott. Az volt a mondása, az egyik: "Nem szeretnék egy nap kétszer ebédelni." Szerelme, szenvedélye a könyv volt. Visszaemlékezők szerint szinte egygyé vált a könyvvel, ha kezébe vette, tekintete ellágyult; sugárzott belőle a könyv tisztelete, becsülete - könyves volt magyarán, magyar könyves.

Ahogy az volt apósa is, Horváth Géza, a Könyves Kálmán műkiadó társaság igazgatója és a Révai Könyvkiadó elnöke is, aki szintén polgári jómódban élt, de azért Szent István körúti lakásukban, az oda Sátoraljaújhelyről felhurcolkodó apósának már csak a hallban jutott hálóhely.

De ez nem volt fontos, a könyv volt fontos, az töltötte ki Horváth Géza életét is. Egyikőjüknél sem fordulhatott az elő, hogy egy szerzőnek, egy magyar írónak egyetlen percig is adósuk legyenek, de bizonyosan nem tartoztak egy fordítónak, könyvkötőnek, egy szerkesztőnek vagy gépírónőnek sem soha. Urak voltak ugyanis, polgárok, könyvesek.

Hallgattam a mai könyvguru beszédét, és eszembe jut Weinberg Gyula, aki a Lampel-Wodianer könyvkiadó igazgatója volt, és aki az Andrássy úti Drexler-palotában lévő, ám kamrányi kis szobájából vezényelte boldogan könyves birodalmát. Ő adta ki évtizedeken át a magyar irodalom tankönyveit, vagy példának okáért Benedek Elek meséit. Jól élt Weinberg is, de palotája nem volt neki sem, nyaralni bérelt verőcei házba járt családjával. Ő is a könyv megszállottja volt, nem a vagyoné.

Nézem a mai utódot, és eszembe jut Miklós Andor, a legnagyobb magyar könyvvállalkozás, az Athenaeum egykori tulajdonosa, aki korának alighanem leggazdagabb könyvese volt. Ám ő nem erre volt büszke, hanem arra, hogy barátjának tudhatta azokat, akiknek könyveit kiadta: Adyt, Móriczot, Krúdyt, Kosztolányit, Karinthyt. Miklós Andor bizonyosan megérte a pénzét, de hivatása, szenvedélye, szerelme mégiscsak a magyar irodalom volt.

Az én egyik dédapám halála évfordulóján Miklós Andor évtizedeken át kocsit küldött, amely dédanyámat kivitte a temetőbe és visszahozta onnan. Dédanyám fehérneművarró-nő volt egyébként, de magyar írónak özvegye. Kellér Andor is említi klasszikus Szomory-könyvében, hogy Miklós Andornak gondja volt minden hónapban egyszer vacsorára meghívni az írót; ez járt az ő szerzőjének, akinek jogos honoráriummal tartozni maga volt a képtelenség, persze.

De nem tudok róla, hogy mondjuk Cserépfalvinak, vagy akár Püskinek lovardája lett volna vagy borászata, vagy jachtja - idejük sem igen lehetett ilyesmire, kellett az idő a könyvre, a könyvcsinálásra, a könyvőrzésre. Ők nem lovat ápoltak, hanem nyelvet, a magyar nyelvet, s magyar szellemet, ha nem is mindőjük mindig a legmakulátlanabbat, de mégiscsak szellemet.

Néztem a mai könyvhatalmast, és az jutott eszembe, fölállok, és megkérdezem, hogy a jelenlévő százegynéhány magyar író közül akad-e egy is, akinek a mai könyves úr nem tartozik legalább pár garassal.

Aztán, persze, maradtam csöndben; a jutalmazottak mind kedves barátaim voltak, isten őrizzen az ő jó kedvüket csak egy kicsit is szegni. Ücsörögtem csak némán a helyemen, és méláztam tovább a régi könyvesek felett, akiket persze személyesen nem ismerhettem, csak olvastam róluk. Könyvekben.