Most éppen nem lehet. Most a rendőrök is azt mondják, hogy senki ne próbáljon maga megfékezni bűnözőket vagy verekedni akaró embereket. Bízza rájuk őket, hívjon rendőröket. És valóban: nincs olyan bátor ember, akin a penge át ne menne. Mostanában pedig már a golyóval is számolni kell. Legyünk óvatosak!

Csakhogy amint bizonyos emberek pusztító késztetéseiknek nem tudnak ellenállni, mások a bennük lévő "ősnormálisnak" nem képesek parancsolni.

A napokban Pesterzsébeten egy ötvenes férfi este lement cigarettáért a kisboltba, ahol két, nála jóval fiatalabb izom- és indulatgombóc hergelte magát valaki ellen, aki pedig nyugtatta őket, hogy ne bántsák az eladólányt. Az volt a bajuk, hogy nem kaptak olyan bort, amit kértek. Annyira mentek dühöngésükben, hogy emberünkből kiszaladt az ejnyemár. Ez volt élete utolsó két szava. Kiverték a boltból. Addig rúgták, míg élet volt benne. És azon túl.

Ez a csendes ellenszegülés lenne a civil kurázsi? De abba nem szabad belehalni. Nálunk viszont lassan minden csendesítő szóban benne van a halált megvető bátorság. Nem tudom, mi történt volna, ha valaki figyelmezteti azt az embert, aki a buszon vert egy köhögő nőt. Bele kívánta fojtani a taknyába - hogy ne csak a költőt idézzük. Tartott ugyanis a H1N1 vírustól.

És még nem vagyunk a diszkó előterében, meccsen vagy éjszakai szórakozóhelyen hajnalban, mikor rendezni kell a problémát. Buszon vagyunk vagy kisboltban. Ahol egy normális mondat kedvéért már hősnek kell lenni. Mindig ott a kérdés: ki hibázott nagyobbat? Aki nem tudta, hogy ezek ölni is képesek, és ki kell térni előlük, hogy ne tehessék, vagy akikből életfogytig kiveszett minden, az emberlét utolsó harmincezer évében épült gátlás.

Németországban a kancellár nemzeti hősnek nevezte Dominik Brunnert, az ötvenéves üzletembert, akit két fiú halálra vert, rugdosott, mintha csak Pesterzsébeten lennénk. A gyilkosok az S-Bahnon gyerekekbe kötöttek bele. A férfi annyit tett, hogy a megtámadottakat maga elé engedve, nekik mintegy menedéket kínálva szállt le. Tizenöten nézték, ahogy emiatt agyonverték. Elgyengültünk, tanácstalanná váltunk, mondta utóbb egyikük.

A civil kurázsi tényleg nem arra való, hogy halálba vigyen.

És néha épp oly magától értetődően születik élet az egyszerű hősiességből, amilyen ostoba magától értetődöttséggel tudják azt szétzúzni. Egy orvos az út menti árokban fuldokló motorost lát, hát bicskát kap, mert operálni kell, nincs mese, mentő sem hívható, majd golyóstollat kell szerezni arra járó autósoktól, hogy széttartsa a sebet, levegőhöz juttassa betegét. Ennyi. Ahogy ép ésszel nem fogható fel, hogy lehet valakit agyonverni, csak ámulni lehet rajta, milyen gyorsan és csendben válhat egy orvos hőssé csak azért, mert nincs kétsége afelől, mi a dolga. Mert muszáj hősnek lenni, és akkor lehet.