Shanxi tartományban autózva rendszeres látvány, hogy a kertek végében fejtik a földből a tüzelőt a parasztok, vagy a hegyoldalba vájt "személyes bányából" egy csúszdán át egyenest a kamrába suhan az anyag. A nagyvárosok utcaképéhez is hozzátartozik, hogy a honpolgár - lehet tanár, újságíró, akárki - széntéglákkal megrakott triciklin teker elszántan. Nehéz kampány lenne őket rávenni a gáz bevezetésére vagy napkollektor vásárlására. Ugyanez a helyzet nagyban: a vállalatoknak is a szén a legolcsóbb energiaforrás. S persze a kéményeiken át telefújják a világot iszonyattal.

A klímaváltozási viták szcénáin közhely, hogy a kínaiak, meg persze az indiaiak, a brazilok, az oroszok és a többiek mindenképpen meg kell, hogy fegyelmezzék magukat, mert különben vége a világnak. (A sorba azért nem illesztettem az amerikaiakat, mert az egy másik történet.)

A kínaiak csak főzőcskéznek a nyílt tüzön, Hollandiát meg elönti a tenger. Az említettek pedig ellenállnak. Azt mondják, nem tisztességes, hogy őket molesztálják, mert a fejlett államok már régen túlestek azon a fejlődési perióduson, amelyben ők most vannak, be is avatkoztak akkor durván a természetbe, mocskolták, pusztították, ahogy tudták, a fejlődésük érdekében. Most meg azt mondanák, hogy ti ezt nem tehetitek meg? Nálunk enyi és ennyi autó jut ezer emberre, de nálatok már ne jusson annyi, mert tönkre megy a világ? Nálunk ennyi és ennyi pillepalackot dob el egy ember, de ti ne dobjatok már el annyit, mert közelít a katasztrófa?

Ugyanakkor ők is tudják, hogy bár érvelésükben nagyon sok igazság van, de a klímaváltozás kevéssé fogékony a szellemi finomságokra. Megy hát a firnyákolás, politikának is hívhatjuk, legyen lap a talonban az ultizóknak is, meg a betlizőknek is. Kína lassan, de ütemesen egyre szigorúbb környezetvédelmi normákat léptet életbe, más kérdés, hogy az ellenőrzés és a számonkérés hagy kívánnivalókat maga után.

Már korábban bejelentették, hogy 2020-ra a teljes energia-felhasználás 15 százaléka származik majd megújuló forrásokból. A másik oldalon viszont rettenetes erők mozgósításával érik el, hogy az idén talán már a világ legnagyobb autó-gyártója lesz Kína, s továbbra is évi több mint kétmilliárd tonna szenet égetnek el, s akkor a fáról még nem beszéltünk (merthogy főznek is).

Amikor a kínai vezetés ellenáll minden nyomásnak, s nem vállal kötelezettséget a széndioxid kibocsátás jelentősebb csökkentésére, akkor ezt nem galádságból vagy ostobaságból teszi. A lehetőségek és a kialakult rendszerek hálójának átalakítása irdatlan sok pénzbe kerül, s hosszú időbe telik.

Azt nem engedik meg maguknak, hogy iparágakat vagy régiókat fektessenek le mégoly nemes célokért is, bár ez nyilván egyfajta megoldás lenne. A komplexebb elképzeléseket viszont, melyek valamiféle alternatívát tennének a Kioto nyomán kifejlődött széndioxid-seft mellé, a tárgyalási folyamat eddigi dominánsai a jelek szerint egyelőre nem tartják erős lehetőségnek.

Legutóbb épp az ausztrál klímaváltozás-ügyi miniszter, Penny Wong (azért a családnévre figyeljünk fel) állt elő a javaslattal, hogy a fejlődőknek esetleg nem széndioxid-kibocsátásban kellene meghatározni a kötelezettségeiket, hanem például a megújuló energiák arányában vagy az erdőkivágás korlátozásában. Mindenesetre most a kínai elnök New Yorkban azt nyilatkozta, hogy hamarosan figyelemreméltó önkorlátozásról tesznek bejelentést - a széndioxid-kibocsátás terén.