Sikerült találnia másik kórházat, megérkezett a mentő is a mentős orvosnővel. Betegünk elkezdte mondani a problémáját, mire a doktornő ugratásba hajló, de azért mégiscsak bántó stílusban közölte, hogy ne tartson itt előadást, szedje a cókmókját és igyekezzen. Arabunk akkor már nyugodt hangon közölte, hogy menjen a nő, ahova akar, mert aki vele így beszél, azzal ő nem megy sehová. És nem is ment. A felesége vitte át a másik kórházba.

Húsz éve próbálunk a Nyugathoz közeledni, de mintha elvétettük volna az irányt: lassan Észak-Afrika mögé keveredünk. Tudom persze, hogy arrafelé sokaknak nem jut olyan egészségügyi ellátás, mint nálunk, és még sokféle különbség létezik, de a kicsit is jobb módú polgár az itteninél különb körülményekre számíthat ott, s ez azért nem örömhír.

Ami még szomorúbb, hogy minálunk a többség ezt a jutasi őrmester stílust zokszó nélkül tudomásul veszi. Márpedig az egész magyar egészségügyet átjárja ez a szellem, a dirigálásokon túl ezt sugallják a tükör nélküli női kórtermek, a papír és szappan nélküli, vegyszerszagú WC-k, a hosszú várakoztatások, az évek óta nem járó poros faliórák.

Amikor a beteget sürgősséggel beutalja az ügyeletes a kórházba, mivel találkozik az ambulancián? Méregzöld tábláról sárgán világító felirattal: "Kérjük, ne kopogjon!" Sehol egy teremtett lélek, nem lehet tudni, hogy van-e benn egyáltalán valaki, azt sem, hogy megéli-e a beteg a következő órát, csak azt tudhatja, hogy nem szabad kopogni.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hamísítatlan kaszárnya szelleme árad mindenhonnan, a nővérek és a műtősfiúk fellépése ennek csak az egyik kifejeződése. Akár Svejk laktanyájában az őrmester, itt is a fogadó személyzet teremti meg az alaphangulatot. A táblák és a nővérek szigorúsága helyre teszi az embert, aztán az orvos már lehet úriember.

A kádári függőségi hálózatok az eltérő politikai jelszavak ellenére mélyen gyökereztek a Horthy-kor hagyományaiban, azok pedig a monarchiáéiban. Kórházaink építésével egy időben, Ferenc Jóska idején rakták le a kórházakban uralkodó legfőbb elvek és emberi viszonyok alapjait is. És ma is ebben a mederben csurdogál az élet, ahogyan ugyanazokon a - sajnos azóta igen ritkán mázolt - ablakkereteken folyik le az eső. A monarchia szelleme otthonosan libeg az ágyak között. Röpke 100-130 évre megállt az idő.

Vannak azért meglepetések is. A "Kérjük, ne kopogjon!" ajtó mögött a kopogás után segítenek, a tudálékos nővérről kiderül, hogy tud kedves is lenni, és neki is elege van az egészből. Ismerős lesz a miliő. (Nekünk. Más kultúrából jött ember az árnyalatokat nem érzékeli, talán ez volt a fő baj.) Az arab beteg történetében sem mindegy, hogy egyebekben igen, de a gyógyítását illetően nem volt igaza. Hasnyálmirigy-gyulladására kapott gyulladáscsökkentőt, infúziót, mindent megtettek érte. Adtak persze fájdalomcsillapítót is, de ez bizonyos stádiumban hatástalan, egyesek szerint még a morfium sem segít.

A nagy kérdés: hogy ezt miért nem mondta el neki senki világosan? Azért, mert ebben a rendszerben a betegnek nincs szerepe. Csak megmunkálandó, átfutó tárgy a bonyolult technológiát alkalmazó hatalmas üzemben. A munkadarabot pedig nem szokták megkérdezni arról, hogy mi a véleménye a megmunkálásáról.

És nem azért nincsen szerepe a betegnek, mert a műintézményben empátiára képtelen emberek ülnek - egy frászt! Azért nincs szerepe, mert nincs itt semmi dolga. A tb-járulékot levonják, a kezelés számláját kifizetik, a "ketteske" beleszólási lehetőség nélkül kerül a 42-es kórterem 2-es ágyába. A laboratóriumi leletek, a gépi vizsgálatok, a tapintható és látható jelek százszor többet mutatnak róla, mint amit ő tud a saját szervezetéről. A betegségről az orvos kötetnyi ismeretekkel rendelkezik, ő pedig semmivel. Két fontos kérdésben nyilatkozhat: fáj - nem fáj, volt széklete - nem volt.

Más szakterületeken mindenképpen szükséges a páciens valamilyen mértékű közreműködése. Az iskola nem nélkülözheti a tanulói aktivitást, az ő tanulmányi előmenetele nélkül nem tud eredményes lenni. Biztosan sok szolgáltatási rendszer örülne, ha ki tudná iktatni a szakszerűen vezetett folyamatból az ügyfelet, de ez máshol nem megy tökéletesen. Az egészségügy magasabb szakszolgáltatásainál és a mai struktúrájában viszont ez a helyzet eredendően adva van. A monarchiából öröklött viszonyrendszerek társulva a szocializmusból átvett differenciálatlan társadalombiztosítási szisztémával leheletnyi helyet sem hagynak a páciensnek.

Ehhez képest a magyar egészségügy meglehetősen jól működik. Egy kórházban azért mégiscsak az a legfontosabb, hogy gyógyítsanak, a hazai kórházak pedig elég jó arányban ezt teszik. Vannak persze műhibák, elcserélt betegek és lábak, de ezek azért mégsem jellemzőek. Azon a sebészeten, ahonnan az arab beteg elmenekült, futószalag-szerűen szórják ki a betegeket a műtőből, embertelenül nagy munkát végeznek. Ha a halálra vált, ki- és betolt betegek hosszú sorát valaki reggel 8-tól éjszaka 11-12-ig végignézi, nem fogja azt mondani, hogy nem működik ez a rendszer, és azt sem, hogy rosszul működik. Mert nem hallani hibáról, hosszú időre visszatekintve sem.

Éppen engem sikerült a műtét utáni napon ismét megoperálni, de ez akkora visszhangot váltott ki, hogy nem lehet gyakori eset, továbbá kicsit bonyolultabbak vagyunk egy turmixgépnél, és még annak a megjavítása sem sikerül mindig elsőre.

Az orvosi és a szakorvosi rendelőkbe és a kórházakba tízezrek mennek be naponta és jönnek ki belőle ellátva. Ha rátekintünk az intézmények anyagi helyzetére és fizikai állapotára (az ágyammal szemközt lévő ablak üvegét kizárólag a gitt tartotta, egyetlen gramm fa sem maradt már az alsó lécből), továbbá lakosságunk egészségi állapotára, táplálkozási, dohányzási, alkoholizálási szokásaira, azt kell mondanunk, hogy jó hatékonysággal dolgozik ez a sok sebből vérző rendszer. Sőt különböző helyzetekben heroikus küzdelem árán áll helyt.

Hol van hát a baj?

A szegénységünkben is, a szolgalelkűségünkben is, de döntően a politikában. A legarcátlanabb manipulációk mindig olyan területeken zajlanak, amelyekről egyáltalán nem beszél senki. Azoknak a kérdéseknek az elemzésével, amit ebben a cikkben felszínesen érintettem, a legritkábban találkozunk. Ehelyett végtelen viták folynak álproblémákról, hogy véletlenül se lássuk meg a fától az erdőt.

Azt a hírt, hogy "Hatvan városa is megválik a Hospinvesttől", le nem engedett magas hangsúllyal énekelte végig az összes rádió üdvöskéje, nem olyan régen. Innen tudhatjuk, hogy nem a lényegről van szó. A privatizáció nem a beteg ellátásának a szempontjaiból indul ki, nem az orvosok véleményéből, hanem egy gazdasági rögeszméből, miszerint a vállalkozási forma jobb a költségvetési működési módnál. Pedig egy versenyhelyzet nélkül működő, monopolhelyzetű vállalkozás drágább lehet, mint egy közintézmény, és ugyanúgy nem kényszeríti semmi arra, hogy jobb legyen.

Egy ágazatnak stratégiára lenne szüksége, amelyben célokat tűz maga elé, például azt, hogy a születéskor várható élettartam ne legyen tíz évvel alacsonyabb, mint az Európai Unióban (az 50-54 éves magyar férfiak halandósági adatai egyébként valóban rosszabbak, mint Észak-Afrikában). Ezt követően meg kell vizsgálni, hogy ehhez milyen ellátás szükséges, majd harmadszorra azt, hogy ebből mi és hogyan hozzáférhető.

A negyedik lépés lehet annak a felvetése, hogy a jobb ellátás érdekében indokolt-e megváltoztatni a meglévő struktúrát. Ha igen, még akkor sem a privatizáció az egyetlen lehetőség, elképzelhető belső fejlesztés, intézményösszevonás, vagy éppen
-szétválasztás, a részfeladatok privatizációja. Ma stratégia nincs, a mindenre megoldást adó egyetlen recept: "Privatizáljunk!". Ez mérhetetlen felelőtlenség. Ha a monarchia-korabeli kórházakat olyan gondatlansággal építették volna meg, ahogyan ma döntenek róluk, akkor most nem lenne mit "bevinni" a különböző formációikba.

Az érdemi előrelépés ott kezdődne, hogy a beteget emberszámba veszik. Nem humánus elvek hirdetésével és nem is irgalmas nővérek alkalmazásával, hanem úgy, hogy a pácienst a monumentális rendszer egyik szereplőjévé teszik. Ma a betegnek - legyen arab vagy magyar - mindössze arra van lehetősége, hogy a saját felelősségére távozzon vagy tűrjön. Ha pedig távozik, máshova könyörögje be magát - tűrni.

Az egyik változat a több-biztosítós rendszer lenne. Ekkor a betegnek legalább egyetlen fontos választásra módja nyílna, és aztán onnantól a biztosítója képviselné az érdekeit. Új szereplő lépne be a megkövült rendszerbe, olyan, amelynek van konkurenciája: a többi biztosító.

A másik lehetőség, hogy a tb-nek kialakul egy olyan kapcsolattartó szervezete, amely az ápolás előtt is, után is megkeresi a beteget, és felvilágosítja őt arról, hogy előreláthatólag mennyit fog fizetni őrá a tb, milyen kórház- és orvosválasztási lehetőségei vannak, választhat-e magánklinikát, milyen anyagi feltételekkel stb. A kezelés után elégedettségmérést végeznének, és az eredményt jeleznék a kórháznak. A kezeléséről szóló elszámolásról kikérnék a beteg véleményét, és csak az ő egyetértésével utalnák a pénzt. Így tulajdonképpen a beteg fizetne, vitás esetben persze valamely bizottság döntene.

A kórházi ágyon megfogalmazott felvetéseim persze ötletszerűek, a rendszert illető javaslataim viszont fontos közfelkiáltások arról;

- hogy az államnak rá kellene ébrednie a felelősségére, és arra, hogy gyalázat, ahogyan az évszázados struktúrát toldozgatják;

- hogy szóba kellene állni a betegekkel is, az orvosokkal is és diskurzust folytatni az áldatlan helyzetről,

- hogy a beteget mindenképpen helyzetbe kell hozni, különben soha nem lábalunk ki a feudalizmusból, és Észak-Afrika is elhagy minket,

- hogy szakmai célokat szolgáló fejlesztés kell, nem ebből a nyomorúságból is hasznot húzni akaró fiskális beavatkozás.

A szerző a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke