Ez megéri nekik: a napi egy tál ételért ingyenmunkaerőt kapnak, vagy ha nem, mert munkára már alkalmatlanok a csicskáztatottak, legalább arra jók, hogy a nevükben áruvásárlási hitelt vegyenek föl, a bankkártyájukra érkező pénzt elszedjék, eladják az otthonukat. Így egészíti ki a családi kasszát a nyugdíj, a segély, és táplálja az önérzetet is olykor, hogy lám csak, még cseléd is akad a háznál.

A hatóságok tehetetlenek, az érintettek, ha valahogy sikerülne is szabadulniuk, feljelentést nem tesznek, és nem tesz más sem, mert ott élnek, ismerik a helyi viszonyokat, emberből vannak ők is, félnek. Egy kisvárosban, mint Szarvason vagy Újkígyóson például, nagyon más az élet, mint Budapesten vagy Debrecenben, egy-két család, ha elég erős és agresszív, rettenetesen meg tudja keseríteni az életet.

És többnyire erősek azok a családok, amelyek idős embereket szednek ki az otthonokból, különböző trükkökkel magukhoz édesgetve őket, visszaélve a magányukkal, azzal, hogy nincs kihez fordulniuk a bajban. Úgy működik a rendszer, mint az uzsorásoknál. Mindenki tudja, hogy vannak, mindenki tudja, hogy kik ők, mégsem mer senki szólni, mert jöhet ugyan a rendőrség, elintézheti az ügyet, de mindenkinek ott kell tovább élnie, és lesz más uzsorás - esetenként ugyanabból a családból -, jön majd másik csicskáztató, aki eltör kezet, lábat, ha szólni mer valaki. Vagy csak minden éjjel kiabál az ablak előtt.

Az uzsorásokat ma mindenki a cigányokkal azonosítja, és komoly tétekben meg lehetne tenni, hogy a csicskáztatást is a cigányoknak tulajdonítják majd. Vannak ilyen cigány famíliák, de vannak ilyen nem cigány famíliák is, mint ahogy azt Babák Mihály, Szarvas polgármestere állítja, aki nyilván tudja, hogy miről beszél - az általa vezetett településen a csicskáztatás élő probléma. Az aljasság - akárcsak a nyomor - független az ember bőrének színétől. A hagyományok már nem: minden valószínűség szerint a fogvatartottak között elvétve lesz cigány.

A cigányember ugyanis nem hagyja magára a rokonait. Ha kell, tízen laknak majd együtt egy kis szobában, de az öregnek lesz helye, s míg lesz mit enniük, lesz mit ennie az öregnek is. Szép hagyomány. Szívbe markoló viszont, amikor kiderül, hogy a fogvatartottak olykor kiszabadítani sem hagyják magukat, mert úgy érzik, akármennyire rossz is a helyzetük, így mégiscsak tartoznak valahová. Rúgják, ütik őket talán, de legalább van ki rúgja őket.

Nincs magányosabb, mint akit elrabolhatnak egy idősotthonból úgy, hogy a kutya sem keresi, mint az, akiről mindig beszélnek, mert tudják, hogy állatként tartja őt a szomszéd, de senki semmit nem tesz érte. Nincs magányosabb annál, mint akiről a helyi hivatalban mindenki tudja, hogy cselédként tartják, de nincs senki, aki úgy érezné, hogy valamit csak csinálni kéne, vagy ha mégis tenni próbál, tehetetlenségében feladja.

Még nem indult hatósági eljárás csicskáztatási ügyben. A nyomorultak mindaddig "névtelenek", amíg fogvatartóik köztemetést nem kérnek nekik. Legalább a fejfájukra ráírják azt az egyet, ami még hozzájuk tartozik, a nevüket.