Huszonöt-harmincmilliárd forint bevételre számított annak idején az egészségügyi kormányzat is a vizitdíj bevezetéséből, nem győzve hangoztatni, hogy az összeg nem nagy, de a kanyar, amit a gondolkodás vehet általa, annál élesebb és fontosabb. A szakma elutálta a vizitdíjat, a politikusok elvétették - elszálltak. Most azonban úgy néz ki, hogy az összeg nem is kicsi. Most éppen ennyiért sanyargatnák magukat, és szerveznének mások számára is sztrájkot mérvadó orvosok.

Meglehet, igazuk van, és súlyos hiba bonyolítani, kívülről szervezni, igazgatni ezt a rendszert. Elegendő pénzt kell adni, és a többit rábízni az orvosokra. Ezt mondják ők. Politikusok belenyúltak, megrángatták, és íme: az első betegkóvályogtató ügyről épp a napokban mondta ki a bíróság, hogy újra kell tárgyalni, mert még ők sem tudják eldönteni, ki volt a hibás, miért halt meg a mindszenti beteg, akit most utolért egy másik ember, akit nagy budapesti kórházak küldtek tovább, úgy halt meg.

Ők bizonyítva látják az állandó átszervezések ártalmait, én, a minden pillanatban potenciális beteg pedig úgy látom, mégsem lehet mindent az orvosainkra bízni, mert emberből vannak ők is, nem biztos, hogy mindig ott vágnak, ahol a legjobb, és nem ott, ahol a legkönnyebben szalad a penge, a legkisebb az ellenállás. S ha harcot hirdetnek, az nem feltétlenül keresztes háború, meglehet, inkább csak saját politikájuk folytatása más eszközökkel.

Csakhogy épp e napokban azonnal kétségbe vonja még a kétségeket is egy orvos, aki anélkül, hogy erre kötelezték volna, anélkül, hogy pénzt remélhetne, óriási kockázatot vállalva egy másik emberért, lekuporodik az út mellé, bicskával hajt végre gégemetszést, mintha háború lenne, csakhogy megmentse a fulladástól, golyóstollal tartja szét a sebet, hogy levegőt kapjon a szerencsétlen, és újra példát ad abból a lassan már szakmai rutinokba oldódó emberáldotta bátorságból, ami ahhoz kell, hogy az egyik ember késsel hatoljon a másikba, épp ott, ahol fáj, mert biztos benne, hogy ezzel segít.

Mert az orvos más ember, mint a többi. Mást is érdemel hát. S ha ezek után végigtekintünk a vetélytárs nélküli piaci versenyben havi sok millió forinttal buzdított közcégvezetők listáján, valóban nehéz bármit mondani a sebészek - és kollégáik - fizetési értesítőjén szereplő számra.

Elfogadja így az ember azt is, hogy nem magukért, szánalmas fizetésű státuszaik megtartásáért verekednek az orvos igazgatók, hanem értünk. De mégis: nekik is ismerniük kell a placebohatást. Tudniuk kell, hogy a fájdalomcsillapítóként beadott sóoldat is erősen csökkenti a szenvedést.

De az ellenkezőjének is igaznak kell lennie: kontra-placebohatás is működik. Nem hat a mégoly erős gyógyszer sem, alkalmatlan a kezelés abban a közegben, ami lassan másról sem szól, csak a halálos, már-már gyógyíthatatlan pénzhiányról. Mígnem kiderül, hogy egy bicskával és egy golyóstollal életet lehet menteni. Néha elég, ha egy orvos hisz magában. Legalább.