A világ és Európa megszabadul egy feszültségforrástól, miközben veszélyeztetettségünk nem nő. A távfelderítő lokátorok és a rakétaelhárító rakéták telepítésének terve cseh és lengyel területen már eddig is elég kárt okozott. Nem tudom, megérte-e például a régi szovjet-amerikai szerződés felmondását, amely a rakétavédelmi rendszerek számát korlátozta. De biztos, hogy, amióta a terv felmerült, s kijelölték a telepítés helyét, a viszony alaposan kihűlt Oroszország és a Nyugat között.

Lehet, hogy mindez a szokásos moszkvai paranoia miatt történt? Ugyanis a Kremlben nem hitték el, hogy a rendszer az irániak majdani rakétái miatt szükséges. Úgy gondolták, hogy az orosz hadászati erőket akarták "leértékelni" az amerikaiak, s ezentúl is veszélyeztették volna az országot. Ha egy kapcsolatban az egyik fél a másikról ellenséges szándékot tételez fel, s ehhez még érveket is kap, akkor elég nehéz javítani a viszonyt. A katonai fenyegetettség pszichózisa az orosz demokráciának sem kedvezett. Sőt! - Milyen alapon akar valaki párbeszédet az emberi jogokról, sajtószabadságról és energiabiztonságról partnerével, miközben növeli katonai jelenlétét a szomszédságában? - kérdezték Moszkvában.

Mostanra kiderült, hogy a haramiarakéták ellen lehet a Földközi-tenger térségéből is védekezni, s a lokátorok akár a Kaukázusban is elhelyezhetők. (Ezt az oroszok már régen indítványozták, most szavukon lehet fogni őket.) Tehát Moszkva örül, feltehetően a maga diplomáciai győzelmeként fogja fel az amerikai visszalépést. Legyen nekik ez jó érzés! Rájuk fér. Megkönnyebbült Nyugat-Európa is. A régi atlantiak eddig sem nagyon hittek a projektben, amelyről a fejük felett döntöttek, s őket gyakorlatilag kihagyták. Elég sokat tiltakoztak ellene például a németek.

Más a helyzet a Nyugat keleti perifériáján. Szomszédaink egy része árulást, tőrdöfést emleget, meg azt, hogy az USA cserbenhagyja szövetségeseit. Kimondva-kimondatlanul azt állítják, az amerikaiak meghátráltak, és odadobják a közteseurópaiakat az oroszoknak. A térség jobboldali politikai erői azzal indokolták a rendszer befogadását, hogy az végre állandó amerikai katonai jelenlétet garantál területükön, és így tartja távol az oroszokat.

Ez a biztosítéka Lengyelország politikai függetlenségének, nyilatkozta nekem pár éve egy tekintélyes lengyel szejmképviselő. Nem az iráni rakétáktól féltette az országát, hanem az orosz nyomástól. A leplezetlenül oroszellenes konfrontációval bizonyíthatja térségünkben bármely politikai törtető a maga hazafiságát.

Aki pedig tárgyal bármiről is az oroszokkal, a "nemzeti" és jobboldalról biztosan megkapja a honáruló jelzőt. Így aztán egyértelmű a fanyalgás, a kétségbeesés azok részéről, akik korábban százötven százalékban kötelezték el magukat Bush rakétatervei mellett. Akár politikus, akár közíró legyen az illető. Mi, magyarok, csak örülhetünk annak, hogy kimaradtunk legalább ebből a Bush-projektből.

Amerikában és a közép-európai csalódottak soraiból arra figyelmeztetik a Fehér Házat, hogy ezek után ne számítson arra a "lelkesültségre", amellyel egykor az "új Európa" csatlakozott az iraki, majd később az afganisztáni vállalkozáshoz. De ezek a vélemények feltételezik, hogy csak katonai célokért lehet lelkesedni, az olyanokért pedig, mint a környezet védelme, az igazságosabb világkereskedelem vagy az elesettek felkarolása, nem. Ez tévedés. Obamának még vannak tartalékai - Európában is.