Mind gyakoribb a szabolcsi napilapban az olyan levél, amely azt panaszolja, hogy az olvasó a havi 27 ezer forintból nem tud megélni. Igaz. A jelzett összeg - a rendszeres szociális járadék - nemcsak a megélhetéshez kevés, hanem lassanként egy átlagos vagy éppen a legegyszerűbb komfortot is nélkülöző falusi ház rezsijének a fedezéséhez is. Hogyan léteznek mégis a járadékosok?

Különösen az egyedülállók nyomorognak. Sokan. Magasak a közüzemi díjak, gyakran még akkor is, ha például nincs bevezetve a gáz. Télen akármivel fűt a járadékos, fával, szénnel, az mind drága. Többnyire a konyhai tűzhely jelenti az egyetlen hőforrást a házban, azon főznek, ott tévéznek, s ott alszanak. Így kibírható a nagyobb hideg is. Magukra ruhát alig akasztanak, s ha mégis, akkor azt a szinte mindenütt virágzó rongyosboltokból veszik. Kilóra.

Étkezésük szinte archaikus. A kertben termesztenek babot (szárazat), krumplit, káposztát "taposnak", azaz savanyítanak. Ez a menü egész éven át. Némi kukoricára is szükség van a tyúkoknak. Tojnak valameddig, aztán kotlanak, s nem kell naposkorban venni a csirkét - vagy ami gyakori: előnevelten -, mert egyre drágább. Kacsát, libát azért nem nevelnek, mert a naposállatot sem bírják megfizetni. Aki meg sertést hizlal, az nem a járadékból teszi, képes még napszámba járni mellette. Ha van napszám, és ha bír még dolgozni. Akinek nincs kertje, az egyre nehezebb helyzetbe kerül. Noha a kertművelés sem egyszerű.

A megszántás maga is sokba van, akár lóval végeztetik, akár traktorral, aztán a vetőmagokért is rendesen elkérnek a gazdaboltokban. Némelyik zöldséget permetezni kell, különösen a krumplit, ha télire be akarnak belőle spájzolni. Éhezés ellen kiváló. Hús szinte csak hétvégére kerül a lábasba, csirke, tyúk, ritkán a böllérektől (feketén dolgozó hentesektől) származó disznóhús. Az ezerforintos szalonnát se bírja megfizetni a járadékos a boltokban, azt is inkább a böllérektől veszi. Olcsóbb.

Zömmel így élnek. Na de: kik ezek a járadékosok?

A rendszerváltás után százezrek maradtak munka és megélhetés nélkül, méghozzá úgy, hogy reményük se lehetett a kilábalásra. Menekülési útvonalnak a rokkantsági nyugdíjat találták. Két okból. A falusi ember - ám gyakran a városi munkás is - önpusztító életet élt. Ellátta az akkor még népes állatállományát, árokpartot, útszélt kaszált a tehénnek, megkapálta a kukoricát a disznóknak. Nem csak az üzemben kellett helytállnia, tehát olykor pirkadó hajnaltól napszállatig dolgozott a kertben és a háztájiban, és igen gyakran a zártkerti szőlőben is. Sosem nyolc órát. Pihenni nem tudtak, pénzt nem adtak üdülésért, ám ha a téesz vagy az állami gazdaság beutalta őket valami ingyenes helyre, akkor az esetek elhanyagolhatatlan százalékában a két hétből két nap lett. Hazaszöktek. Idegesítette őket, hogy minden rendben van-e a ház körül.

A nehéz fizikai munkának, a pihenés hiányának következményei lettek. Amikor állás nélkül maradtak, az orvosi bizottságok nyugodtan megállapíthatták a 67 százalékos munkaképtelenséget. Néhol valóságos üzleti alapon is ment ez, amíg a hatóságok ki nem szúrták, s néhány orvost bíróság elé nem állítottak. Addig a rokkantsági nyugdíjasok száma a legtöbb retardált térségben elérte az öregségi nyugdíjasokét. Megszigorították tehát a rokkantosítást, immár 80 százalék az alsó határ.

A biztonságot keresők - és az ügyeiket intéző orvosok - néhány évvel ezelőtt az 50 százalékos munkaképtelenség felé fordultak. Akiről ilyet állapít meg az illetékes bizottság, az rendszeres szociális járadékot kap. Ez kezdetben nem haladta meg a havi húszezer forintot. Azóta ütemesen nőtt, ma 27 ezer, tehát alig valamennyivel kevesebb, mint a nyugdíj minimuma. A járadékosok száma viszont alaposan felduzzadt. Idén januárban 159 146 ember tartozott közéjük. A legtöbben a retardált régiókban: az észak-alföldiben 46 784, a dél-alföldiben 28 296, az észak-magyarországiban pedig 23 999 fő. (A szám 2007-hez képest országosan 35 570 fővel csökkent. Ennek oka a belépő rehabilitációs járadék volt, amelynek sikere kétséges.)

Ma a rendszeres szociális járadék számít menekülési útnak mindazok számára, akik képtelenek elérni a nyugdíjazáshoz szükséges éveket. (Most hagyjuk az állami nyilvántartás középkori állapotát, a munkakönyv hiányát, a szolgálati évek bizonyításának rettenetét. De az se mellékes azért.) Ők pedig sokan, nagyon sokan vannak. Többségük egyébként nem cigány, talán a harmaduk az, vagy annyi se. A társadalmi probléma ma már kitapintható, s nem csak az olvasói levelekből. Nő azoknak a száma, akik már nem bírnak úgy teljesíteni, hogy meg is fizessék őket. Könnyű munka nincs.

És elérkezik a nyugdíjkorhatár, amikor mind több embernek mondják az illetékesek: sosem lesz nyugdíja! Mert olyan sok év hiányzik a húszból, hogy annyit már képtelenség pótolni. Pláne úgy, hogy se legális munka nincs, se alkalmazni szándékozó. Az ilyen polgártársunknak egyedüli mentsvára a járadék, amire alapozni tud. Kevés, rettentő kevés, de többre nem jogosult - sokak szerint ennyire se. Számolhatunk viszont vele, hogy a ma még "csupán" bő másfél százezres létszám a következő évtizedben megtöbbszöröződik.

A legegyszerűbb megelőzés az lenne, ha munkahelyet teremtene a gazdaság a ma még álláskereső, közmunkás és többnyire feketén végzett napszámból élők számára. Ezekkel ugyanis nem lehetséges elegendő szolgálati évet szerezni, különösen nem, ha az érintett létszám a retardált térségekben eléri a 7-800 ezer főt. Márpedig eléri. A túlnyomó többség szakképzetlen, vagy papíron szakképzett ugyan, de Isten őrizz a szakmájában komoly munkát rábízni: vagy elfelejtette már a keze a szerszámok kezelését, vagy meg se tanulta, csak bizonyítványt kapott róla. (A cigányok felzárkóztató oktatása - és az e célra elköltött többtucatnyi forintmilliárd - kudarc a köbön.)

Milyen munkahelyet szabadna az ilyen tömeg számára létesíteni? Még a betanított munkával operáló cégek se dicsekedhetnek a létszám megnyugtató feltöltésével, mert egy üzem létesítése minimum kétszáz dolgozót jelent, és ennyinek képtelenség péntekenként bért fizetni. Viszont ez a tömeg életvitelszerűen arra állt rá, hogy pénteken napszámot kap, szombaton jön a hetesember a hiteltörlesztésért (a Provident meg a többi), és reménytelen a havi fizetés kivárása. Nincs tartalékuk, és nincs annyi kitartásuk. Télen - hacsak szert nem tettek jól fizető erdőmunkára - kizárólag abban a boltban vásárolnak kenyeret, sót, paprikát és nagyritkán tejet, ahol füzetbe írják a tartozásukat. Majd tavasztól törlesztik.

A járadékosok számának várható robbanása a társadalmi békét fenyegeti. Nem hagyhatjuk éhen halni őket, de arra hoszszú távon sem lesz fedezet, hogy nyugdíjszerű és nagyságú ellátást kapjanak. (Ami a többi nyugdíjassal szemben lenne - finoman fogalmazva - igazságtalan.) Mielőbb megoldást kellene találni a számukra, a kérdés, hogy mi legyen az.

E sehol sem kellő, gyakran olvasni sem vagy csak nehezen tudó emberekkel működött az átkosban a mezőgazdaságunk, s lett képes világszínvonalú termelésre. Ez a lehetőség az egyedüli ma is, azonban ehhez olyan agrárpolitikai reformokra lenne szükség, amilyenekre ma sem a bal-, sem a jobboldal nem hajlamos. Lehet halogatni a cselekvést, lehet utat keresni a munkához, lehet új nyugdíjrendszerben gondolkodni, a gondjaink ettől nem fognak enyhülni, csupán elodázódnak.

A szerző publicista