Mi történt? Csak annyi, hogy mindenki egyre biztosabb abban, hogy a kínai gazdaság növekedése az idén el fogja érni a 8 százalékot. Csak annyi, hogy az ipar kibocsátása augusztusban a tavaly ilyenkorihoz képest meghaladta a 12 százalékot. S csak annyi, hogy a beruházások mértéke augusztusban 33 százalékkal volt magasabb, mint egy évvel előtte. Ilyen csakok.

A furcsa persze az, hogy a Kínáról író ember évtizede szinte csak ilyen "csakokról" ír. Előtte is, de úgy tíz éve elmúlt róla még az egzotikum is. Valódi, kemény sikertörténet, gigászi számokkal. De ez most egy kicsit más. Vagy nagyon. A világgazdaság, s főképp a legfontosabb partner, az Egyesült Államok válság keltette összehúzódása ugyanis nem azt eredményezte, hogy az export vezérelte kínai gazdaság urainak dörgölték volna bele az orrát a bűzös valóba, bizonyítván, hogy nélkülünk nem megy nektek se. Ellenkezőleg: az amerikai gazdaságot a nehéz időkben gálánsan és ütemesen tovább hitelező Kína bizonyította be, hogy nélküle még így sem menne. A válságperiódus talán legtörténelmibb esete az volt, amikor Wen miniszterelnök lényegében felszólította az Egyesült Államokat, hogy legyen becsületes, őrizze meg a dollár hitelességét, s ezzel garantálja - a kínai javak értékállóságát. Nem kisebb személyiség, mint az amerikai elnök válaszolt erre, lényegében megígérve mindent.

Hillary Clinton, még az elnökségért harcolva egyszer feltette a kérdést, hogy "miért nem tudunk bekeményíteni Kínával szemben". Majd válaszolt is rá: "hogy tudnánk bekeményíteni a saját bankárainkkal szemben". A furcsa persze itt is az, hogy ebben sincs semmi új. A két gazdaság mély összekapcsolódásáról három-három polcnyi könyvet már biztos írtak mindkét országban. Ami a lelkeket ez idő tájt megremegteti, az az, hogy hiába volt az együtt nevetés, most nincs együtt sírás. Illetve lehetne, egy teljes összeomláskor, de annyira azért senki sem szeretne sírni csak azért, hogy legyen egy közös élmény.

Ugyanakkor, ha a kínai vezetők megnyilatkozásait olvassuk, olyan nagyon vidámnak nem érzékelhetjük őket. A válság tavaly ősszel oda is úgy érkezett meg, mint kíméletlen hidegfront viharos széllel, esővel, jéggel. Amit első lendületében elért, a tengerparti exportmotorokat, pusztította, ahogy tudta. A messzi távolból is érzékelhető volt a pekingi vezetést megszállt feszültség, a tiprakodás, hogy mi lesz, amikor a holdújévi ünnepek után a migráns munkások milliói, ahogy szoktak, ráömlenek a tengerparti városokra, csak most tekintélyes részük nem fog munkát találni. Ami azt jelenti, hogy szállása sincs, étele sincs. Millió ember az utcán, az nem kis kihívás egy városnak, legyen akármekkora. Hihetetlen kiterjedésű szervezőmunkával ezt megúszták nagyobb társadalmi feszültségek nélkül, majd a májusi ünnepeket ugyanígy, de azt nem mondhatjuk, hogy nem fájt (s itt már nem a vezetésről beszélek). S azt sem mondhatjuk, hogy az ilyen fájdalmak csak úgy elmúlnak. Gyűlnek, gyűlnek. S ha nincs stratégiai, átfogó válasz a problémákra, ha elbizonytalanodott csoportok nem találják meg a helyüket egy konszolidált rendben, akkor durranás van. Mitől sem fél jobban a kínai vezetés.

Most úgy néz ki, hogy helyes válaszok születtek. Látszólag olyanok, mint sokfelé másutt, hiszen kulcselem itt is a fogyasztás-ösztönzés volt. A legtöbb helyen azonban a fogyasztás ösztönzése azt jelenti, hogy a beleölt pénzzel el akarják érni, hogy az emberek legalább annyit fogyasszanak, mint eddig, vagy ne sokkal kevesebbet. Kínában ez a cél nudli, hiszen olyan mértékű volt az export, ahol a legnagyobb csapás érte őket, hogy nem egyszerűen a belső fogyasztás esetleges visszaesését kell pótolni vagy pótolgatni, hanem még az exportkiesést is. Ez egy más minőség, ráadásul széles kínai tömegek fogyasztási gyakorlatát tekintve nem kell nagy finesz kitalálni, mivel lehet azt növelni. Nem arról van szó, hogy az eddig háromévenként cserélt mosogatógép ciklusát kellene megőrizni vagy leszorítani két és fél évre, hanem sokfelé a napi egyszeri étkezés ciklusát kellene felszorítani kettőre. Esetleg az egészségügyi szolgáltatások évenkénti nulla számát kellene felszorítani félre.

Ez a kínai politikaformálók fejében alapvetően munkahelykérdés, bérkérdés és a társadalombiztosítás kérdése. A gigantikus keresletélénkítő csomagok tehát ezeket a pontokat célozták meg. S a dolog működik, ahogy működik, s a társadalombiztosítás kiterjesztése lehetőleg az egész társadalomra (ez azért még nem holnap lesz) kifejezetten forradalmi jellegű változás.

Az elemzők természetesen végighuhogták az egész folyamatot, végül is ez a dolguk, ugyanazokat az aggodalmakat sorolva, melyeket mindenfelé ilyenkor szoktak: a nagy kiadási csomagoktól elbillen a költségvetési egyensúly, miközben az óvatlan hitelezési roham következtében a pénzügyi intézményekben majd jól felhalmozódik a nem működő hitelek aránya, aztán süthetik. Ezek persze úgy általában jogos felvetések, de nem egy olyan országban, amely márciusban meghirdetett egy 586 milliárd dolláros ösztönző csomagot, de a becslések szerint az év végén a költségvetés GDP-arányos hiánya 3 százalék lesz. S említeni sem kell a csontig lerágott 2000 milliárd dolláros tartalékot, melynek értékállóságáért úgy aggódott Wen miniszterelnök. A nem működő hitelek kérdése más tészta, de ugyanebben a vízben főzik ki. Kétségtelen, hogy néhány évvel ezelőtt hihetetlen bűvészkedéssel és találékonysággal hozták a nagy bankokat olyan állapotba, hogy tőzsdére lehetett vinni őket, s a mostani folyamatok újra a döglött hiteleket kezdik hizlalni. Erre mondja azonban Martin Wolf, hogy szélsőséges esetben Kína képes rekapitalizálni teljes pénzügyi rendszerét.

S akkor van még itt egy kemény dió. Nem lehet nem nézni ezt a szituációt abból a szempontból, hogy milyen hatással van ez a politikai struktúrákra. Azt a jóindulattal mondjuk statisztikai törvényszerűségként kezelt jelenséget, hogy a piacgazdasági fejlődés meghozza a demokratikus átalakulást is, statisztikai szempontból igen lerontja éppen a kínai példa. Ráadásul ez a helyzet gusztustalan módon hány fittyet arra, hogy nekem tetszik-e vagy sem. (Mellesleg nem tetszik, bár ez konklúziónak igen sovány.) Kínában a piacgazdaság sem az, amire gondolni szoktunk, amikor kiejtjük ezt a kifejezést, meg a kommunizmus sem az. S a demokrácia sem lesz az, ha lesz egyszer, bogarásszuk csak végig az ázsiai demokráciák történelmeit és jelenvaló állapotukat. A mostani helyzetben azonban végképp nincs semmiféle olyan kényszerítő erő, amely nagy politikai reformok felé taszítaná az országot. Döntést - logikailag - arról hozhat a többi nagy- és félnagyhatalom, hogy ezzel az öntörvényei szerint fejlődő országgal együttműködik-e vagy sem. Valójában persze erről sem.