'Eredeti' mangalica
Nagy baj ez önmagában is, de az igazi gond, hogy nem kell Japánig menni, hogy mangalicaügyben (is) csalásgyanúval szembesülhessünk. Rombolódik az a nagyon fontos bizalom itthon is erősen. Egy neves szakmabeli tavasszal, a hódmezővásárhelyi állattenyésztési napokon azt találta mondani: ha a húsboltok kínálatát nézzük, akár azt is hihetnénk, minden második magyar sertés mangalica. És még jó lenne, ha az ámítás csak a nevezetes, drágán árult disznófélét borítaná gyanús ködbe.
Nem illik róla beszélni, de igaz: a kereskedelemben tömegesen jelenik meg olyan áru, amely a szó formai értelmében nem "hamis" (a hús az hús), de hangsúlyozott minőségjelzése szerint mégis az. Jobban fizet a sonka, ha mangalicának hazudják, a méz, ha hazai akácról valóként adják el, a hagyma, ha "makói", a tojás, ha "tanyasi". Ha "eredeti hazai". Pedig a csalás pillanatok alatt leleplezhető lenne. A tojáson kötelező pecsét például világosan megmutatja, hol is került ki a tyúkból. (Ha a kétsoros rózsaszín bélyegzőnyomaton felül 0 van a kötőjel után, akkor tanyasi a "tanyasi" - de ehhez persze kissé "piszkálni" kell az árut, és ezt kevesen kockáztatják. Jól tudja a kofa is.)
Ezek önmagukban apró piaci hazugságok, ám sok belőlük nyomasztó és immár kezelhetetlen egésszé tornyosul. A "magyar mangalicának" eladott importdisznóhús és a makóiként kínált kínai fokhagyma minden grammja ott fűrészel egyet-egyet a manapság amúgy sem acélos élelmiszer-ágazaton, ahol az a legkellemetlenebb - a már emlegetett bizalmat rombolja. Anélkül pedig hiába minden, a magyar árut propagáló erőfeszítés, a kegyetlen piac hosszú távon biztosan büntet, és ez számokban is megmutatkozik. Egy elemzés szerint az ezredfordulóhoz képest ma kétszeres, nagyjából harminc százalék a hazai élelmiszer-forgalomban az import aránya, ám ennek nagy része "bújtatott" áruként, tehát drágábban értékesített hagyományos hazaiként, vagy ahhoz titokban hozzáadva jut el a vevőhöz. Az adatokat látva nem kell hosszasan tanakodni azon, vajon miért is zsugorodik évről évre a hazai állatállomány, számolnak fel komplett kertészeteket, mitől halványodik rohamosan az ágazat egykor oly acélos nemzetgazdasági szerepe.
Fél éve, a "minimálisan elvárható" nyolcvanszázalékos hazai forgalmi arányról szóló vitában már pedzegette néhány szakember, hogy egyes árufélék esetében a fele is aligha lesz tartható, és a jövőt jelző trendekben sincs semmi biztató. Ráadásul az egyes hazai termelőcégek maguk is hajlamosak élesen "egymás ellen hajtani". Ha kell, például a már emlegetett bújtatott importtal vagy az "azonos minőséget olcsóbban" gyakran hamis jelszavával. A japáni példa tehát csak földrajzilag esik távol, a jelenség nagyon is helybeli, és tartósnak is ígérkezik. Bár addig biztos eltart, amíg a minőségjelzésnek szánt "magyar" felirat is hatását nem veszti. Nem csak Japánban, és nem is csak a mangalicán.
