Mások rasszista neokonzervatívnak titulálták a szerzőt (egyéb cikkeire is utalva). Ugyanaz az érzés támadhatott rájuk, mint Papp László Tamásra, amikor beismeri, szélmalomharc a részéről vitába szállni "tiltáspártiakkal". Szerintem is az, mindkét oldalról.

A "szélmalomharc" eredeti, cervantesi metaforája kettős jelentésű: kívülállók szemében őrültségre utal, míg az érintettek esetében következetes objektív idealizmust jelent (esetünkben a szólásszabadság személytelen eszméje alatt). Ebben a párhuzamban a "tiltáspártiak" egyszerűen realisták, akik egy egész könyvtárat elégetnének, csakhogy bebizonyítsák: a Lovagiság, a Szólásszabadság, Dulcinea képe ábránd csupán, még ha nemes ábránd is, búsképű lovagunk pedig őrült. De Papp László Tamás a Lovagiság - akarom mondani a Szólásszabadság - szellemében beszél továbbra is, hisz számára az az egyetlen rendezőelv, az igazságosság egyetlen mértéke. Ő is egy végső rendező elvben hisz, akár a "bigott iszlámhívők", keresztények, fundamentalisták, nacionalisták, don quijoték stb.

A szélsőséges szabadelvűek nem szélsőséges erkölcsi relativisták, habár a kettőt össze szokták keverni. Utóbbiak sosem "érvelnének a Mohamed-karikatúrák publikációjának legalitása mellett", s nem emelnének szót a muszlim nők szabadságjogainak korlátozása ellen, de a politikai korrektséget megkövetelnék. Az előbbiek épp ellenkezőleg, bárminemű szabadságjog megnyirbálását elítélik. A szélsőséges szabadelvűek nem ismerik el a szó és a tett összefüggését, a relativisták pedig épp erre fektetik a hangsúlyt. Következetesen szélsőséges relativista lehet valaki anélkül, hogy önellentmondásba ütközne, de szélsőséges szabadelvű nem. A szélsőséges relativista elmehet odáig is, hogy a gyilkosság (vagy a pedofília) bizonyos kulturális, történelmi, vagy egyéb kontextusban nem helytelen, és így következetes maradhat. Ám ha egyetlen mércém a szólásszabadság, azt akkor is szem előtt kell tartani, amikor a szólásszabadság megszűnéséhez vezethet. Ez a demokráciaparadoxon képezi a viták valódi tárgyát. A szabadság ugyanazt a helyet foglalta el értékrendszerünkben, mint egykoron Isten, és ugyanazok a viták zajlanak le ezúttal is: lehet-e Isten öngyilkos? Lehet-e a demokrácia öngyilkos? Két opciónk van. Ha elfogadjuk, hogy a korlátlan szabadság (vagy szólásszabadság) az alapvető rendezőelv, akkor a vitának valóban nincs sok értelme: vagy elfogadod ezt, vagy nem. A másik opció megkérdőjelezi a szólásszabadság primátusát: ugyan milyen alapon lesz Istenné egy gyarló emberi szabadság, amikor tudjuk, hogy szabadságunk nem végtelen, hanem korlátozott. Sajnos ezúttal sem sikerül betölteni az Abszolútum posztját, amely a felvilágosodás óta áll üresen.

A vitát tehát nem lehet eldönteni, ha monászi szerepet osztunk ki a szólásszabadságra, és leibnizi optimizmussal várjuk a jövőt. Ám ha a szabadságot rendeljük alá a népakaratnak (a kettő nem ugyanaz), akkor talán előbbre juthatunk. A népakarat nem kívánhatja önnön megsemmisülését, inkább újrafogalmazza a szabadság eszméjét, korlátokat szab túlélése érdekében. A kulcskérdés a tájékozottság: felfogja-e a nép, hogy saját maga ellen küzd, vagy sem - ez az, ami iszonyatosan bonyolult, de ebbe ne menjünk bele. A szélsőséges szabadelvűek érvelése ezen a ponton még megállja a helyét. Nem bizonyítható ugyanis, hogy a szélsőjobb fenyegetné az emberek szabadságát, hiszen demokratáknak vallják magukat. A "balliberális" oldalon az aggodalom egyetlen forrása a történelmi párhuzam lehet (hogy ti. az európai fasizmus és nácizmus demokratikus úton jutottak hatalomra). Papp László Tamás magát a történelmi szemléletet tagadja meg, hiszen az egyfajta relativizmushoz vezetné el. Álláspontja azonban egyáltalán nem megnyugtató: "Szerintem néhány éven belül levonul ez a szélsőjobbos idény. Aztán jön a balos ciklus, feltámad a kommunista fundamentalizmus, jönnek a szélsőséges kommunalista, kommunitárius mozgalmak is" - írja.

Végső soron úgy tűnik, mégis el kell ismernünk a mai magyar szélsőjobbot demokratikusnak, és szabad utat engedni neki. Úgy tűnik, de nem így van. Itt futóhomokra kerülünk, hiszen az önkép, a választási program érvényességét - ebben igaza van a mérsékelt jobboldalnak - a "balliberális" kormányzás megkérdőjelezte. Elképzelhető immár, hogy bármilyen programmal indul is a Jobbik - vagy bárki -, a választások után beismerheti: "Hazudtunk...". Ezzel nem tudunk mit kezdeni, de a Bächer-féle nihilizmus ("a fasisztákra fogok szavazni") talán mégsem megoldás. Meg kell vizsgálni, hogy a Jobbik programja megvalósítható-e demokratikus keretek között. Ez lehetett volna a célja Vona Gábor augusztusi megjelenésének a Nap-keltében, de amiről szólt, azt nehezen lehetne demokratikus keretek között megoldani: csendőrség, revizionista politika, "olyan szituációk, amikor az EU-konformitás őket túlságosan nem érdekli". "Ha egy vadul homofób párt országgyűlési többségbe kerül, akkor elvileg persze megteheti, hogy az azonos neműek kapcsolatát büntető törvényt fogad el. Vagyis ťdemokratikusanŤ üldözi a melegeket. Csakhogy egy ilyen paragrafust az Alkotmánybíróság rögvest felülírna és hatálytalanítana. 2/3-dal lehet ugyan az alaptörvényt homofóbra igazítani, de az meg az unióból való kizárásunkat (és az uniós pénzek megvonását) eredményezné"- írja Papp László Tamás. Kétharmados többségre valószínűleg nem jut egy ilyen párt, de ha igen, az unió vagy más nemzetközi szerződés "túlságosan nem érdekelné őket", ahogy a jelenlegi Alkotmánybíróságot sem érdekli. Egy választási programnak kevés jelentősége van, ha nem ismerhetjük gyakorlati megvalósításának elképzeléseit. Ha pedig ezek nem demokratikusak, magának a demokráciának kell azokat korlátozniuk.

Hesst mint a nemzetiszocializmusnak (a népakarat megsemmisítőjének) jelképét Vona sem vállalta fel, a mérsékelt jobboldal elítélte, tehát a társadalom saját megmaradása érdekében nemkívánatosnak nyilvánította. Lényegtelen, hogy egyesek szólásszabadsága valóban sérült-e (már eldöntöttük, hogy ha a szólásszabadság a fellebbezhetetlen Igazság, nincs alapja a vitának).

Jelenleg közelebb vagyunk "a brit, a francia, az amerikai kormány" mai gyakorlatához, mint azt Papp László Tamás gondolná. A szélsőséges szabadelvűség mindenhol átértékelésre szorult, meglehet, már csak mifelénk tartja fönn magát alkotmánybírói magaslaton. Nem érthetünk egyet Papp László Tamással, amikor azt állítja, hogy az óceán túlsó partján nem küldték illegalitásba a Szovjetunió barátait: Palmer főügyész, majd később a mccarthyzmus beteges kommunista-/idegenellenes intézkedéssorozata a szólásszabadság megnyirbálása volt. A szerző szerint "az ťálruhásŤ, illegalitásban konspiráló fasiszta pont hogy veszélyesebb [az egyenruhásnál]. A nyilvánosan, egyenöltözékben mutatkozó szélsőségesek jól bemérhetőek, szemmel tarthatóak. Könnyű soraikba nemzetbiztonságilag beépülni." Az amerikai kommunista párt gyakorlatilag "föld alá" kényszerült, az üldöztetések nyomán, taglétszáma a huszadára csökkent, és a megmaradtaknak valami tizenöt százaléka beépült FBI-ügynök volt.

Végkövetkeztetésként, ha nem jogilag, hanem politikai filozófiailag közelítünk hozzá és egy enyhe finomítást végrehajtunk, Papp László Tamás üzenete megállja a helyét, és a "tiltáspártiak" sem fellebbezhetnek jogosan: "a Hess-emlékmenet betiltására nincs (nem volt) legitim szélsőséges szabadelvű [libertárius] jogfilozófiai érv." Persze a szerző bármilyen előjelű szélsőségtől retteg (akárcsak sokan mások), csupán megfeledkezik arról, hogy az ideológiai skálán jobbra is út, balra is út, ám fölfelé is út, s bizonyára más irányba is út. Ennek tudatában saját üzenetétől is rettegne. Akárcsak sokan mások.

A szerző antropológus