A vagyonadóból nem azért lett szappanopera, mert nyilvánvalóvá vált a keserű tény: a válság miatt a költségvetésnek elkerülhetetlenül szüksége van a visszaállítására. Ezt egy értelmesen gondolkodó állampolgár - ha kellően megindokolják - belátja és ha nem is örömmel, de felvállalja. A szappanopera akkor kezdődött, amikor a vagyonadó jelenlegi formájának eléggé el nem marasztalható alkotói a mindenki számára kötelező, de differenciált, az összeghatárok között lépcsőzetesen emelkedő, fokozatosan bevezetendő és elviselhető mértékű adó helyett, az ingatlanok valós állapotát figyelmen kívül hagyót, a tulajdonosokat pedig sematikusan egybemosót erőszakolták végig. Miért csodálkoznak az ellenálláson?

Meggondolatlanul és megbocsáthatatlanul kétfelé osztották a már így is szétszabdalt országot. Egyik oldalra a vagyonát eltitkolt jövedelemből összeharácsoló "felső tízezer" került, akik könnyedén kifizethetnék a vagyonadót, de elutasítják a közteherviselést, a másik oldalra pedig azok kerültek, akik ebből a sarcból kimaradva, a pálya széléről követelhetik, hogy végre fizessenek a gazdagok és/vagy utódaik. Még nem késő, még beláthatják, hogy bár az adókerülőket akarták fülön csípni, de jelen formájában ez a törvény - amely figyelmen kívül hagyja a lakás állapotát, megszerzésének módját és idejét, a tulajdonosok számát és teherbíró képességét - tönkreteszi azt az egyáltalán nem jómódú réteget, amelynek tagjait évtizedekkel ezelőtt olyan környékre sodort a sors, amelyet most a gazdasági és politikai elit tagjai preferálnak.

A Hegyvidéken élek, ahol megfizethető, 3900-13 900 forint közötti a kommunális adó. Házunk egyemeletes, ötlakásos társasház, amelynek egyik lakásában 65 éve lakom. Több mint 70 éve építették, az ostrom alatt szerkezetileg súlyosan megsérült. Gépészeti és elektromosvezeték-rendszere elavult, a födém elöregedett, alápincézetlensége miatt az alsó szintek talajvíztől nedvesek. A magyar állam - mint tulajdonos - a halaszthatatlan javítások áthárítása céljából 1967-től többször is vételi ajánlatot tett a romos lakások részeit évtizedekkel azelőtt hivatalos kiutalással használatba vevő társbérlőknek - évekig eredménytelenül. A házban élők egyikének a múltját a buchenwaldi koncentrációs tábor, másikának a kitelepítés, harmadikának - nekem - a családfő sokéves politikai fogsága és emiatt a család meghurcolása határozza meg. Ami közös bennünk: ilyen-olyan történelmi okokból, különböző indíttatású és idejű politikai ítéletekkel minden tulajdonuktól megfosztották őket és családjukat. Ezekben az emberekben élt a vágy, hogy elrabolt otthonaik helyett másikat teremtsenek. A lakás vételára a körülmények figyelembevételével 1971-ben 79 500 forint volt, ám a vevőket szerződés kötelezte a külső tatarozásra és az utcában akkor lefektetett gáz bevezetésére. Mindezeket a hiteleket évtizedekig törlesztettük, a lakások belső felújítását pedig zömmel saját kezűleg végeztük el. Beleépítettük az egész életünket.

Most jön az abszurd: ezt a hegyoldalban megkapaszkodó öregecske házat a vagyonadó szerinti értékbecslés ugyanazon a négyzetméteráron kóstálja, mint az állami vezetők rezidenciáit, és az újgazdagok újságokban látható kacsalábon forgó palotáit. A benne megkapaszkodó és ezáltal megmaradó öregecske lakókat pedig - noha egész családjuk éves jövedelme valószínűleg kevesebb, mint amit amazok egy hónap alatt keresnek - az abszurdadó arra kényszerítené, hogy értékalapú ingatlanadó címén fizessék be 12., sőt 11. havi nyugdíjukat is a köz javára.

Tatay Éva

Budapest