Nem kétséges, hírértéke van annak, hogy már a melegfelvonulás előtt 13 ország budapesti nagykövetsége közös nyilatkozatot adott ki békességét kérve a rendezvény számára. Országos szégyen ez? Túlreagálás? Hiszen a törvény védte a felvonulást. Nem ezek a fontos kérdések, hanem az, hogy miként is állunk más országokhoz képest. Az egyik lehetséges összehasonlítás igen látványos összefüggéseket mutat. Ahogy haladunk kelet felé, úgy van egyre kevesebb joguk és lehetőségük a homoszexuálisoknak. Amúgy elég gyorsan zajlik a melegek elfogadása, hiszen Franciaországban a konzervatív Raffarin kormányfő is csak 2003-ban fogadta először a szervezőket. Általában pedig 10-15 éve vannak Európában felvonulások. 2003-tól házasodhatnak Belgiumban, Hollandiában pedig már gyereket is örökbe fogadhatnak, noha ez a nyugat-európai országok többségében nem engedélyezett. Amerika tagállamainak többségében sem, de a felvonulásokat ellentüntetések nem kísérik. (Európában azért a rendőrségnek nem csak a közlekedés felügyeletével akad dolga.) A melegjogi felvonulások Amerikából indultak ki, 1969-től. Ezzel szemben viszont Oroszországban ma még semmilyen joguk sincs a melegeknek, és a felvonulásukat sem engedélyezik.

A melegjogok tekintetében Magyarország nincs jelentős késésben, ott van, ahol történeti és földrajzi helyzete szerint lehet. Másfelől viszont az már egészen sajátságos, amiből összeadódik a magyarországi "homofóbiaátlag". A melegek megítélése igen szélsőséges: az idősebb és az alacsonyabb iskolázottságú fiatal generációban erős a homofóbia (ezért is torzíthat egy olyan összeállítás, melyben csak őket szólaltatják meg). A magasan iskolázottak nagy része meg erősen individuális, a szexuális orientáltságot magánügynek tartja, és nem érdekli a körülötte csapott vircsaft. A politikai erők ellentétes irányokba előretörve próbálkoznak az értékek átalakításával, de eredményeket nem nagyon érnek el, inkább csak magukhoz vonzzák a kormánypárti és kormányellenes radikálisokat. Ez pedig a homoszexuális közösségek és egyének elfogadtatását inkább csak hátráltatja.

Egy ilyen felvonulás a szimbólumok segítségével folytatott küzdelem is. Ha a szimbólumok nem félreérthetőek, nem provokatívak, akkor hozzájárulhatnak a tolerancia növeléséhez. A konzervatív oldal sajtója állítja, hogy korábbi felvonulásokon rózsaszín bibliákkal és kereszttel szándékosan megszégyenítő akciók zajlottak, ami valóban hiba lehetett, hiszen a Büszkeség Napjának filozófiájába nem illik bele mások büszkeségének megsértése. De még ha ilyesmivel már nem is provokálnak, akkor is kommunikációs félreértések közepette zajlik Magyarországon a melegfelvonulás. Sok országban, így már eleve az Egyesült Államokban is a karneváli hagyományhoz tudott illeszkedni a Gay Pride. Főként Brazíliában jelenik meg a karneváli hangulat szabadabb szexualitásként az utcai felvonulásokon, de megtalálható ez a jelenség Európában is (gondoljunk csak Velencére), Japánban pedig tavasszal termékenységi fesztiválok keretében utcai felvonulásokon viszik a műfalloszokat. Magyarországon legfeljebb a farsang hagyományát említhetnénk, de a középkori városi szabadabb szexualitás helyett ez is inkább népies jelenség és korántsem olyan vad és extatikus. De ettől függetlenül: a szocialista régióban elveszett a szexualitás megjelenítésének minden hagyománya, ünnepe, mulattsága.

A kulturális alapok miatt lehetséges, hogy a melegek felvonulását hamar elfogadta az amerikai társadalom, és ma már gyerekeket is kivisznek, hogy megcsodálják a felvonulókat, és nem gondolják, hogy ettől homoszexuálisokká válnak, vagy erkölcseikben kár keletkezne. Ahol a melegek elérték az elérhetőket, a felvonulásaik népünnepéllyé váltak. Például Brüsszelben. Karneválként, látványosságként figyeli a társadalom a felvonulást, melynek több a nézője mint a résztvevője. Japánban is láthatunk a termékenységi felvonulásokon gyerekeket, bár ezek nem homoszexuális felvonulások. Magyarországon viszont nincs ilyen alap, amihez illeszkedni lehetne, következésképp a felvonulás morális pánikot válthat ki egyesekben, és még középosztálybeliek is inkább úgy gondolják, hogy aki nem meleg, ne menjen oda. Vonulhatnak tőlük, nem homofóbok, de nem is volnának kíváncsiak rájuk, még ha biztonságos is volna odamenni.

Mindettől függetlenül: a melegek jogai kiterjedőben vannak. (Nem tudjuk, hogy hol van a végpont, elképzelhető, hogy az örökbefogadás előtt. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a szokásos politológiai logika, mely szerint a nagy pártok mindig a többség akarata felé hajlanak, vagy az az aggódalom (l. Tocqueville, Mill), hogy a demokrácia a többség zsarnokságát hozza, nem érvényes. Minden demokráciában a melegjogok kiterjesztése ellen volt a többség, mikor e jogokat kivívták. A demokráciák ugyanis a kisebbségi jogok kiterjesztése felé menetelnek, és nem a többség zsarnoksága felé.

Jól értjük, miért igazságosabb a kisebbség elfogadása, ha a nemzetiségi kérdésekre gondolunk, mert helyzetünknél fogva ezt könnyen átlátjuk. De a civilizálódás a tolerancia megtanulását is jelenti, azaz a másik helyzetébe való belehelyezkedés elsajátítását. Ezekkel a képességekkel azonban sehol sem maga a nép, hanem mindig annak elitje rendelkezik, és ő is emeli törvényi szintre. Azaz a melegek nem pusztán erős lobbiképességük miatt vívják ki jogaikat, hanem azért, mert az adott társadalom elitje is elismeri ezeket a jogokat. A politika alrendszerében az érdekérvényesítés, az alku, a tolerancia, a másiknak is megfelelő döntéshozatal képességei formálódnak ki, s ez terjed át a melegek érdekcsoportjával kapcsolatos tevékenységre is. Kétségkívül, a mai Magyarországon ilyen legitimitást a melegek számára inkább adhatna a Fidesz, mint az a rendfenntartó erő, amely nemrég még a baloldali kormányzat védelmében lépett fel. A radikálisok csak az okot keresik, hogy a rendőrséggel összetűzhessenek, és a melegfelvonulás ilyen oknak pont jó.

A szerző szociológus, Méltányosság Politikaelemző Központ