A gond nem új, csak hát, amíg "tömegképzést" meg "minőségromlást" emlegettünk, kevésbé volt megfogható, mint amikor feketén-fehéren arról ír az újság, hogy a fizika szakra bekerülők több mint fele a középiskolás tananyagot sem tudja. Az egyetem a közmegegyezés szerint az a hely, ahová kiemelkedő tudással lép be az ember, és miután kijön, azonnal hidak tervezésébe és hasak felvágásába fog. Innen nézve valóban vérlázító, hogy komoly egyetemi tanároknak a vé egyenlő es per tével kell tölteniük a drága időt, s arról győzködni a felsőoktatás teljes jogú polgárait, hogy a Szovjetuniót nem a XVIII. századi Norvégiában alapították.

De azt azért szögezzük le, hogy legkevésbé a diák bűne, ha hülyén kerül be a felsőoktatásba. A csökkenő gyereklétszám mellett radikálisan megnövelt felvételi keret természetes velejárója, hogy lejjebb kerül a léc. Márpedig ebben társtettesként működött közre - a gyors társadalmi, munkaerő-piaci átalakulást óhajtó - állam és a fejkvótavadászatra kényszerített felsőoktatás is.

A diákok meg nem tesznek mást, mint igazodnak az új helyzethez. Immár nem a tanulási folyamat koronájaként, hanem terített asztalként tekintenek az egyetemekre és a főiskolákra. Szépen összevetik, hová elég a pontjuk, és tanulgatnak egy kis ezt, egy kis azt, amíg végül ki nem alakul, mik is szeretnének lenni. (Az pedig szerintem az olvasásértés kifejezett diadala, hogy széles tömegek ismerték föl: a hivatalnokok dőreségének hála, akár úgy is lehetnek matek szakosok, ha inkább az angol meg a történelem volt az erősségük. Ne tetszett volna idétlen szabályokat hozni.)

Erről a pontról kétfelé visz az út. Az egyik lehetőség sokak titkos álma: az állami oktatást fenntartani azoknak, akik valóban kiemelkedően teljesítenek. Ez azt jelentené, hogy a hagyományos elitoktatás fellegváraiban továbbra is ingyen tanulhatnának kevesek, ám ennek cechjét mi mindnyájan állnánk, annak fejében, hogy tudásuk majd mindünk javát szolgálja.

Ez esetben a felzárkóztatás és minden más terhét át lehetne tolni egy másik, szükségképpen üzleti alapon álló felsőoktatás asztalára. A másik megoldás a tandíj. Amely alól teljesítményük alapján mentesülhetnének a diákok, és a kevéssé tehetőseket segítené egy erős állami-üzleti ösztöndíjrendszer is, de mégis: az egyik oldalról kikényszerítené a felelős döntéseket, a másik oldalról pedig világossá tenné, hogy a felsőoktatás egyfajta szolgáltatás, amelyért pénzt lehet kérni és kapni.

Harmadik megoldás nincs. El kell végre fogadni, hogy a tömegérettségi nem szól többről, mint egy életszakasz lezárásáról, s hogy a felsőoktatásnak ma már sok olyasmit is meg kell tanítania, amit régen készen hozott a diák. Nincs ezzel semmi baj, ha minderre nem fordítunk a lehetőségeinket és a várható hasznot messze meghaladó mennyiségű közpénzt. Ha ezzel szembe tudnánk nézni, a felvételiken elhangzó irdatlan ostobaságokon is sokkal nagyobbakat tudnánk nevetni.