Nyugalom, üzeni a politikának, amenynyire tudunk, segítünk az ország likviditási gondjain, kevesebb járulékból gazdálkodunk. Mérsékletre inti - közvetve - az ellenzéket is: tudniuk kell, hogy kihasználva a kormány bizonytalankodását, s az Alkotmánybíróság sajátos álláspontját, megfosztották a szakmát az olyannyira szükséges pótlólagos forrásoktól - vizitdíj, kórházi napidíj -, kilőtték a szerény reformelemeket is. Politikailag tán megérte, de a feladat a következő ciklusra marad.

Az egészségügyben a költségrobbanás és a lakosság öregedése folytán erős központi irányítás kell, másképp nem tarthatók kézben a folyamatok. Bármennyire rossz tulajdonos az állam s kedvezőtlen minden monopolhelyzet, nincs más út. Bármennyire zsákutcába vitte az ügyet a politika, nem kétséges a valódi reform szükségessége. Példázza ezt a gyógyszer-gazdaságossági törvény. A gyógyszerkassza felülről nyitott, el is szabadult évről évre. Kellett a korlátozás, bár olykor már túlzásba megy. Irreálisan megnőttek a lakosság terhei.

A gyógyító-megelőző kassza viszont zárt rendszer, az intézmények egymástól veszik el a pénzt. Ezért is kell változtatni.

Még most is sok az állami, önkormányzati intézmény. Okosan vezérelt folyamatban fokozatosan kell csökkenteni a számukat, figyelemmel az eddigi tapasztalatokra, megtalálva az intézmények új tulajdonosait és profilját. A működő magánintézmények jelzik: életképes és fejleszthető ez a rendszer a kiegészítő biztosításokkal együtt.

A legérzékenyebb kérdés persze a finanszírozás. Nincs olcsó egészségügy, se állami, se biztosítási alapon. A gondok ellenére mégis a biztosítási alapú működés látszik életképesebbnek. A mai bonyolult rendszert továbbra is teljesítményfinanszírozásnak hívják, de valójában a bázisfinanszírozás sajátos formája a teljesítményvolumen-korláttal, a hetven plusz harminc százalékos szisztémával, s az időnként elkerülhetetlen többlettámogatásokkal. A másfél évtizeddel ezelőtti bevezetése óta bírálom a HBCS szerinti ún. teljesítményfinanszírozást, így érthető elégtétellel tölt el, hogy ismét felmerült a bázisfinanszírozásra való legalább részbeni visszatérés gondolata. Logikus lépés ez, és nem visszalépés. Bármennyire korszerű a teljesítményelv, további alkalmazásához három feltételnek kellene teljesülnie. Magas morál, azaz csalás kizárva. Forrásbőség, csaknem nyitott kassza. A hálapénz megszüntetése. Mindez a távoli jövő, addig jobb, stabilabb a bázisrendszer fejlett minőségbiztosítással, aminek egyik eszköze a pontrendszer.

A HospInvest csődje semmiképp sem jelenti azt, hogy nincs helye a magánvállalkozásnak az egészségügyben. Ellenkezőleg. A csőd tanulságait a már működő és a jövőben jelentkező vállalkozások is hasznosíthatják. Legyen szó állami, önkormányzati vagy magán működtetőről, csak a többcsatornás finanszírozás lehet kielégítő, beleértve a szolgáltatásokat ténylegesen igénybe vevők hozzájárulását! De a fix kiadások - portaszolgálat, takarítás, kertészet, mosoda... - sem terhelhetők a betegellátás költségeire, ezeket a tulajdonosoknak kell vállalniuk.

A leglényegesebb kérdés a biztosító önállósága, felelős gazdálkodása. Egy biztosító is működhet valódi biztosítóként, nem úgy, mint egy minisztériumi főosztály. Le kell választani a biztosító költségvetését és gazdálkodását az állami büdzséről, megőrizve persze a parlamenti kontrollt. Az állami felelősség így is megmarad, s kifejezésre jut a fejlesztésekben, a gyermekek, nyugdíjasok, hajléktalanok stb. utáni járulékfizetésben, nagy értékű beavatkozások finanszírozásában. Eddig egyetlen kormány sem volt képes lemondani a tb-kassza feletti közvetlen diszponálásról. Demokrata amerikai elnökök - most éppen Obama - is nehezen birkóznak meg az egészségügyi reformmal. Pedig az meghatározó a társadalom életminőségére nézve.

A szerző orvos