A szerző egészségügyi finanszírozási tanácsadó

Senkinek nem jutott eszébe, hogy a megoldás nem a tervgazdálkodás (a bázisfinanszírozás) visszaállítása lehetne, hanem az ellenőrzési rendszer megszigorítása: alkalmazni kellene végre a szigorú amerikai vagy német ellenőrzési rendszer tapasztalatainak és megoldásainak legalább a töredékét, pl. szakmailag kompetens ellenőröket lehetne bevetni, elrettentő erejű szankciókat foganatosítani, és legalább a kórházkassza 5 ezrelékét az ellenőrzési rendszerre lehetne fordítani.

Ami ehelyett készülődik, az olyan, mintha a gazdaság szereplői a szocializmus visszaállítását követelnék arra hivatkozva, hogy a piacgazdaság nyerészkedésre és adóelkerülésre ösztönöz. Olyan ez, mintha az APEH nem az ellenőrzési apparátusát erősítené meg, hanem arra kérné a miniszterelnököt, hogy építse le megint az adórendszert. Végül kicsit olyan is ez, mintha Magyarország, mely lebontotta a vasfüggönyt, visszatérne a szovjet típusú társadalomhoz.

A teljesítményarányos finanszírozás úttörője Európában Magyarország volt. Európában elsőként, a világon, az USA után másodikként jöttünk rá arra, hogy a teljesítményarányos finanszírozás a kórházi ellátásban éppúgy motiváló erejű, mint a gazdasági élet más területein. Egy évtizeddel sikerült megelőznünk olyan országokat, mint Hollandia, Németország vagy Anglia. Néhány év alatt megszűnt a betegek kórházi ágyakon való aszalása, az átlagos ápolási idő 11 napról 7 napra csökkent. Most a finanszírozás ellenforradalmának győzelme fenyeget. A Bourbonok semmit nem tanultak, de mindent elfelejtettek.

Csak az nem világos, hogy miért kell ezt a restaurációt az egészségügyre korlátozni? A teljesítményfinanszírozás a piacot szimulálja a kórházak számára, a piaci logikának megfelelő racionális gazdálkodásra ösztönzi őket, arra, hogy ugyanazokat a szolgáltatásokat olcsóbban állítsák elő, mint más kórházak, akik versenytársaik az egészségügyi szolgáltatások piacán. Ha ez káros és veszélyes, akkor nyilván az az egész gazdaságban.

Javaslom, hogy első lépésben vezessük be a tervgazdálkodást az állami tulajdonban maradt vállalatoknál, majd folytassuk a legnagyobbaktól a legkisebbek felé haladva! Mondjuk, néhány maszekot megtarthatunk óvatosságból a lakossági szolgáltatások piacán. Végül is egyértelmű és közismert, hogy a tervezésnek komoly előnyei vannak: a gazdálkodás egyszerűvé és kiszámíthatóvá válik (a Kórházszövetség ez utóbbival érvelt), a piacgazdaság pazarló működését ki lehet iktatni. Emellett egy Marx nevű német filozófus érvelt a legalaposabban és leghatásosabban a XIX. században.

Bár az ő érvelése papíron cáfolhatatlan, a nemzetközi tapasztalatok és a szakirodalom szerint érthetetlen módon a bázisfinanszírozás mégis alacsony hatásfokú és igazságtalan. Ha egy kórház a havi költségvetését megkapja, mi ösztönözné a vesződségekkel teli betegellátásra? Attól fogva nyilvánvalóan az lenne az érdekük, hogy várólistákkal és más módokon a minimálisra szorítsák le a betegforgalmat, és ezzel a költségeket.

Az igazságosságról pedig csak annyit, hogy a bázisfinanszírozás valójában azt jelenti, hogy a szolgáltatók a lobbierőnek, nem pedig a valós egészségügyi szükségletek kielégítésének mértékében jutnak erőforrásokhoz. 1994 előtt nemritkán előfordult, hogy ugyanazt a szolgáltatást az OEP tízszeres áron fizette ki az egyik szolgáltatónak, mint a másiknak.

A HBCS-finanszírozás 10 éven keresztül hatékonyan működött. De mint minden nagy rendszert, a kórház-finanszírozásét is karban kell tartani. Tíz évig nem volt nálunk ráfordítási adatgyűjtés, vagyis nem tudhattuk, hogy amit az OEP kifizet egy adott esetfajta ellátásáért, köszönő viszonyban van-e annak költségigényével. Ennél is nagyobb hiba, hogy a finanszírozó nem törődött eleget a jelentések ellenőrzésével, a csalók kemény szankcionálásával. Ehelyett most a szaktárca Marcel Duchamp megoldási módszerét választaná: nincs megoldás, mert probléma sincs.

A bázisfinanszírozás a langymeleg kádári időkbe vetné vissza a magyar egészségügyet, oda, ahonnan a kilencvenes évek közepétől kiszabadulni próbált és félig-meddig ki is szabadult. Csak remélni lehet, hogy az ötlet az egészségpolitika koncepciótlan sodródásának olyan tiszavirág-életű gyermeke lesz, mint az ágyankénti széf zseniális gondolata. A miniszter mindenesetre már most utalt rá kissé sértődötten, hogy mivel ezeknek (mármint a kórházigazgatóknak) semmi sem jó, nyilván a bázisfinanszírozás miatt is nyafogni fognak majd. Én inkább az amerikai mondást ajánlanám a figyelmébe: "Mindenkinek úgysem tudsz megfelelni, legalább magadnak próbálj meg!".