A dolgok jelenlegi állása szerint Klein ezredes döntése végzetes hibának bizonyult. A kunduzi légi csapás Afganisztántól több ezer kilométernyi távolságban is érezteti hatását. A NATO első vizsgálatai alapján legalább 125 ember, köztük sok civil halt meg. A tálibok állítólag fegyverrel hajtották ki a közeli falu lakóit a tartálykocsihoz, más hírek szerint az ingyenüzemanyag vonzotta őket. Akárhogy történt, a NATO-szövetségesek valóságos kereszttűzbe fogták a Bundeswehrt, Afganisztán súlyos téma lett Németországban.

A német közvélemény alapvetően pacifista, a Bundeswehr külföldi katonai akcióit gyanúval vegyes ellenkezéssel szemléli. Ez így volt a kilencvenes évek közepétől, amikor a Bosznia-Hercegovina fölé vezényelt Tornado vadászgépekkel a Kohl-kormány - történelmi választóvonalat átlépve - a második világháború után először küldött német katonákat külföldi bevetésre. A Balkán a történelmi múlt által erősen terhelt helyszín, Kohlék azzal védték a Tornadokat, hogy a demokratikus Németország a jó oldalon áll.

A Bundeswehr Afganisztánban is a jó oldalon áll - a Lengyelország elleni, s az iszonyatos világégést kirobbantó náci támadás hetvenedik évfordulóján nem árt ezt eleget ismételgetni. Német politikusok és tábornokok minden lehetséges alkalommal elmondják: katonáik nem harcolni mennek a Hindukushoz. Azért vannak Afganisztánban, hogy segítsék az ottani újjáépítést. Iskolákat, utakat adjanak, rendőröket képezzenek ki, a nők jogai érvényesüljenek. Hogy megnyerjék az afgánok bizalmát, bizonyítva, a nyugati katonai jelenlét jobb, élhetőbb viszonyokat teremt, mint a tálib uralom.

A Bush-korszak idején Berlinből mindig be-beszóltak a neokonzervatívoknak, hogy kizárólag katonai eszközökkel, főleg légi csapásokkal nem nyerhető meg az afganisztáni háború. Obamával jött egy másik stratégia. Az új washingtoni adminisztráció belátta, hogy a légi csapások túl sok "járulékos veszteséggel" járnak. Minden egyes afgán áldozat egy egész klánt tesz a Nyugat ellenségévé. Az amerikaiak váltottak, olyan négycsillagos tábornokot küldtek Afganisztánba, aki a sikert nem a megölt tálibok számával, hanem az afgán lakosság szimpátiamutatójának emelkedésével méri.

Berlinben, különösen a védelmi tárcánál, mintha nem vették volna észre ezt a változást. Jung védelmi miniszter olyan hevesen védi a hadsereget, mintha attól tartana, hogy bármilyen hiba beismerése a Bundeswehr hitelét rombolná porig. A közvélemény ezzel szemben azt érzékeli, hogy a politika minden erővel igyekszik kimosni a tökéletesnek beállított hadsereget. Amelyről így egyre nehezebben hihető el, hogy tényleg a jó oldalon áll.