Viccelődni akartam, hogy az ülőhely mellett állni is lehet, de már folytatta: "Tiszta tüdőgyulladás! Büszkék erre a rohadt légkondira, de nem gondolnak az öregekre. Bejövök az ötven fokból, itt meg hideg. Leszállok, megint hőség. Arra megy ki, hogy pusztuljon a magyar."

A másik oldalon egy harcsabajszú úr ül rövid ujjú ingben, féllábszárig érő nadrágban. Vele szemben a fia atlétatrikóban, tornanadrágban. Bólogatnak. A harcsabajszú legyint is: "mit tetszik várni ezektől?!"

Szirénázó rendőrautó megy el a villamos mellett. "Itt eszi a fene őket, ahelyett, hogy a közbiztonságra vigyáznának. Ezektől az lop ebben az országban, aki akar!" - mondja a harcsabajszú. "Na de a cigánygyilkosokat megfogták!" - veti közbe a fia. "Mit fogtak meg?" - emeli fel hangját az apa. "Ezt a mesét csak az hiszi el, aki olyan hülye, mint te. Szemfényvesztés, hogy nyugodjon meg a nép. Mit gondolsz, ki kapta a százmilliót? Ezek négyen, hogy vigyék el a balhét. Bizonyítsák: magyar ember volt a gyilkos, nem a másik cigány. Két év múlva majd kiengedik őket, aztán élnek, mint Marci Hevesen a százmillióból. Tudod, mikor hiszem el, hogy ezek voltak? Akkor, amikor az akasztófa alatt sem mondják meg, hogy lefizették őket a vallomásért."

Ha nem lennék olyan gyáva, mint amilyen vagyok, akkor most szólnék. De mivel éppoly gyáva vagyok, amilyen, csendben maradok. A békesség kedvéért! - mentegetem magam. Megérkezünk a Margit hídra. Gőzkalapácsok bontják a betont. A testes hölgy fejcsóválva néz ki az ablakon: "Ezt is most kell csinálni, nyáron, amikor itt a sok külföldi. Lássák, hogy milyen lerohadt a magyarok fővárosa. De izgatja is a Demszkyt, hogy mit gondolnak rólunk mások. Neki az a fontos, hogy megvan a villája." A harcsabajszú hozzáteszi: "Húsz évig nem izgatta, hogy mindennap leszakadhat a híd. Most hirtelen sürgős lett neki, hogy még az ő nevéhez fűződjön a felújítás. Ne tessék félni, lesz itt neki emléktáblája, mint a Lánchídon a Széchenyinek. Még jó, ha nem róla nevezik el a hidat."

"Szent Margit híd helyett szent Demszky híd lesz. Ide jutottunk" - mondja a testes hölgy. Nevetnek. Közben megérkezünk a Nyugatihoz. Öt tini lány szál fel. Közülük kettő cigány külsejű. Hangosak. Mind az öt. Nevetve mesélik kalandjukat a Bélával, meg a haverjaival. Nem hiányoznak a trágár szavak egyikük szövegéből sem.

"Az unokám is ezt a beszédet tanulja az iskolában, amióta cigány gyerekek is vannak az osztályban" - mondja a testes hölgy. A harcsabajszú áthajol feléje, halkan mondja: "Nekünk mindig az volt a bajunk, tetszik tudni, hogy mindenkit befogadtunk magunk közé. Tótokat, oláhokat, cigányokat, zsidókat. Itt mindegyik megtollasodott, még király is lehetett."

A fia hitetlenkedve kérdezi: "Király? Ki?" "Hát a Rákóczi!" - mondja a harcsabajszú. "Az nem király volt, csak fejedelem." "Mindegy, a főnök, az főnök. Minálunk mindenki lehet főnök, csak ne legyen magyar." "És honnan lehet tudni, hogy cigány volt?" "Onnan, hogy nem y-nal írja a nevét, hanem i-vel, mint a böhönyei bőgős. Azt is Rajkónak, vagy minek hívták, csak magyarosított. Azt hiszi, hogy akkor nem tudjuk, hogy cigány."

Közeledtünk az Oktogonhoz. Felálltam és összeszedtem a bátorságomat: "Bocsánat, hogy beleszólok, de az erdélyi arisztokraták mind i-vel írják a nevüket, nem y-nal."

Pillanatnyi csend. Mindhárman rám néztek. Aztán a harcsabajszú legyint: "Nem látod? Ez is zsidó, bazdmeg."

Megálltunk. Kiszálltam.

A szerző újságíró