Magyarországon a rendszerváltáskor - igen kevesektől eltekintve - mindenki rövid és fájdalommentes átmenetre számított. Ez az illúzió abból a tényből táplálkozott, hogy nálunk a piaci reformok már évtizedekkel korábban megkezdődtek, és a reformfolyamat kevesebb megtorpanással terhelt volt, mint a többi államszocialista országban. Mivel magyarázható tehát, hogy a magyarországi politika mára szinte teljes mértékben a populista ígérgetések foglyává vált? Mivel magyarázható, hogy mindez egy olyan országban történhetett meg, amelyik éppen a pragmatikus, piacorientált reformok bevezetésének útján betöltött "élenjáró szerepével" szokott - nem minden alap nélkül - büszkélkedni? Mivel magyarázható, hogy a korábbi évek viszonylagos gazdasági és politikai stabilitását káosz és olykor már nyílt erőszak váltotta fel?

Úgy gondolom, hogy ez a nem csupán politikai eszközként, hanem a politikát vezérlő elvként alkalmazott, egy idő után teljesen megalapozatlanná vált populista ígérgetés, az ilyen ígéretek eszkalációja, gazdaság- és társadalompolitikát meghatározó volta, már évtizedekkel a rendszerváltás előtt, a sokak által gyűlölt, még többek által irigyelt és megcsodált "magyar modell" egyik legfőbb jellemzője volt. Ez a rendszerváltást máig túlélő modell a kádárizmus időszakában, ortodox kommunisták, reformkommunisták és harmadikutas, népnemzeti populisták kompromisszumaként jött létre. Azon alapult, hogy a magyar kommunisták 1956-ban megtapasztalták, hogy milyen az, ha "megindul a nép", és arra a kádári felismerésre épült, hogy ennek sokkal hatékonyabban lehet "gulyáskommunizmussal", mint tankokkal elejét venni. A rendszerváltás előtt a reformerek és népnemzeti populisták együttműködése sikeres volt, és - mivel ebben az időben még mindkét erő a "moszkovita ortodoxokkal" szemben határozta meg magát - különösen éles konfliktusaik sem voltak. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy a Kádár-korszak magyarországi reformjai, az adott keretek között, a lehető legjobb vagy ahhoz igen közeli kompromisszumok eredményei voltak.

Amikor azonban az államszocialista rendszer - mindenki nagy meglepetésére - egyszer csak összeomlott, a korábban megkötött kompromisszumok zöme nemcsak feleslegesnek, hanem egyenesen károsnak bizonyult. Ráadásul - mivel itt nemcsak intézményes megoldásokról, hanem az ezekhez kapcsolódó egyének és társadalmi csoportok érdekeiről, értékeiről, mentalitásáról és magatartásáról is szó van - a "kádári vívmányokhoz" való ragaszkodás, illetve ennek különböző bal- és jobboldali populizmusok általi meglovagolása, a fenntarthatatlan osztogatások és az ezeket törvényszerűen követő költségvetési megszorítások közötti rángásokkal jellemezhető "magyar modell" mára az ország európai felzárkózásának legfőbb akadályát képezi.

Bármilyen komoly teljesítménynek is tartjuk például azt, hogy a Kádár-korszak Magyarországán egy idő után már szinte korlátlanul lehetett húst, zöldséget, gyümölcsöt vásárolni, azt azért józanul senki sem gondolhatta, hogy az ország nemzetközi agrárpiaci betagozódása mondjuk a téesztől "szerzett" takarmány, fóliasátor és növényvédő szer, no meg az "ideiglenesen hazánkban állomásozó" szovjet katonák által elcsent, tőlük jutányos áron vásárolt gázolajjal fűtött fóliasátrak bázisán fog kibontakozni. Korántsem a legprogresszívebb vállalkozói magatartás az, hogy az államtól lehetőleg minél többet kell lopni, de az sem, hogy céget, kórházat, egyetemet, akadémiai intézetet úgy kell működtetni, hogy minden gazdaságtalan tevékenységet az állammal fizettetünk meg, és mindent, ami jövedelmező, valamilyen magánvállalkozásba mentünk ki. Nincs sok köze a modern jóléti államhoz annak, ha a szabad iskolaválasztást az jelenti, hogy a botrányos színvonalú és csak elvileg "általános" iskolai rendszeren belül a magasabb státusúak gyermekei számára - anélkül, hogy szüleik ezért egy fillért is fizetnének - kedvező feltételek mellett működő, viszonylag színvonalas, ingyenes elitiskolákat tartanak fenn. A korszerű jóléti rendszer "univerzalitása" sem nyilvánulhat meg abban, hogy egy sor társadalmi juttatáshoz a leginkább rászorulók csak ugyanakkora vagy még annál is kisebb eséllyel jutnak hozzá, mint a legmagasabb jövedelműek, vagy ha a "magas színvonalú és ingyenes" egészségügyi ellátás fejében az orvosok zsebébe úgy csúsztatunk pénzt, hogy azt egy önérzetesebb prostituált is kikérné magának.

A kádári "reformkor" egykor jónak nevezhető, később azonban sok kárt okozó kompromisszumain azért nem lehetett változtatni az elmúlt húsz évben, mert az ilyen törekvések rendre elbuktak a rendszer kedvezményezetteinek privilégiumaikhoz való görcsös ragaszkodásán, illetve azon, hogy a pártok politikája jelentős mértékben éppen e privilégiumok megőrzésén, sőt kiterjesztésén alapuló illúziókra épült.

Azt állítom tehát, hogy a kádári - voltaképpen különböző jobb- és baloldali populizmusok bonyolult összjátékát jelentő - "közmegegyezés", és az azon alapuló 1990-es "bársonyos rendszerváltás" nem a nyugatias típusú modern demokrácia és a hatékony szociális piacgazdaság felé jelentett átmenetet, hanem zsákutcás társadalmi és gazdasági fejlődést eredményezett. Következésképpen a reformoknak nem arra kellene irányulniuk, hogy még gyorsabban és még következetesebben haladjunk tovább az eddig követett úton, hanem arra, hogy végre kikerüljünk a "se nem kommunista, se nem kapitalista, hanem sajátosan magyar" harmadikutas fejlődés kelepcéjéből. Ráadásul, a felkínált alternatíva, a másik szekértábor által követelt út sem vezet sehová, legfeljebb vissza a magyar történelem legsötétebb zugaiba.

De nem indokolatlan-e zsákutcás magyar fejlődésről beszélni ma, amikor az egész világ krízissel küszködik, amikor Kelet-Európa rendszerváltó országainak gazdasági-társadalmi válsága különösen mélynek és elhúzódónak ígérkezik? A térségben mindenütt ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint Magyarországon, mondják, és azzal érvelnek, hogy a posztkommunista országok gazdasági fejlődése ott és akkor gyorsabb, ahol és amikor a nemzetközi tőke beruházási hajlandósága intenzívebb, és amint a tőke új területekre vonul, visszaesik a gazdasági növekedés. Azzal is szoktak érvelni, hogy az ugrásszerűség abban is megnyilvánul, hogy bizonyos reformok, piacliberalizációs intézkedések kritikus tömegének meglépése esetén meglódul a gazdaság, majd a fejlődés üteme egészen addig lecsökken, amíg el nem érkezik a következő "reformkor".

Az érvelések egy része igaz, hiszen a többé-kevésbé hasonló történelmi múltú és jelenleg is hasonló környezetben élő országok szükségszerűen hasonló problémákkal kerülnek szembe. Érdemes lenne azonban szembenéznünk azzal, hogy a piacorientált reformok bevezetésének terén élvezett több évtizedes előnyünk rövid idő alatt elveszett, és úgy tűnik, hogy számos kelet-európai ország megelőzött, de legalábbis utolért bennünket. Vajon nem azért is ugrásszerű - pontosabban egyenlőtlen - a kelet-európai országok fejlődése, mert nálunk a reformkommunizmus és az azzal hol szövetséges, hol pedig versengő jobb- és baloldali populizmus zsákutcás szituációk egész sorát termelte ki magából? Elgondolkodtató, hogy ma olyan országokban - például Szlovákiában vagy Romániában - is sokszor könynyebb eredményt elérni, ahol a rendszerváltás előtt ismeretlen volt bárminemű reform.

A jelenlegi magyarországi válság szerintem nem egyszerűen a hagyományos recept alapján, további megszorításokkal és reformokkal kezelhető probléma, hanem zsákutcás fejlődésünk eredménye, a további reformok pedig - bár az összeomlást talán elkerülhetővé, az életet pedig valamivel elviselhetőbbé teszik - végső soron egy megreformálhatatlan struktúra megreformálására irányulnak. (E téren a magyar gazdasági és politikai elit valószínűleg a világon egyedülállóan gazdag tapasztalatokkal rendelkezik.)

Nálunk a bajok tudniillik jóval a globális válság kirobbanása előtt, valamikor 2002 táján elkezdődtek. Már akkor megtorpant a gazdasági növekedés és megugrott az államadósság. A globális recesszió erre a "második tranziciós válságra" rakódott rá, s ez az országot különösen kiszolgáltatottá tette a krízis következményeivel szemben. A probléma azonban messzebbre vezet. A magyarországi kárpótlás és privatizáció nem egyszerűen igazságtalan volt - mindenhol az volt -, hanem a fenntartható gazdasági növekedés biztosítására alkalmatlan struktúrákat teremtett. Mindennek eredménye az, hogy Magyarországon nagyon alacsony a kis- és középvállalkozások aránya, és meglehetősen magas a nemzetközi tőke által birtokolt nagyvállalatok súlya, s ez kiváltképp igaz a dinamikus gazdasági ágazatokra, amelyekből a nyereség túlnyomó többségét kiviszik az országból. De ártott a túlzott ütemű privatizáció másutt is. Európában például nálunk a legalacsonyabb a bérlakásszektor aránya, és az úgynevezett fejlett világ országaival összevetve példátlanul csekély a szociális bérlakásállomány súlya. Emiatt a magyar lakásrendszer rugalmatlan, és teljességgel alkalmatlan a szociális feszültségek enyhítésére.

Holott a szociális feszültségek enyhítésére igencsak szükség lenne, hiszen Magyarországon az elmúlt évtizedekben olyan társadalom- és térszerkezeti átalakulások mentek végbe, amelyek az országot az Európához való felzárkózásra alkalmatlanná teszik. Az 1990-es évek elején elveszett a hazai munkahelyek egyharmada, és kihullott a társadalomból a népesség mintegy hét százaléka. A magyar társadalmi és gazdasági fejlődés zsákutcás voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az eltelt több mint másfél évtizedben egyetlen olyan év sem volt, amikor a munkahelyek száma jelentősen meghaladta volna az 1993-as, tehát a posztkommunista válság mélypontján mért számot. Azóta viszont felnőtt a tartósan munkanélküliek és a tartósan kirekesztettek második és harmadik generációja! Nem kis mértékben ezzel magyarázható, hogy Európában ma Magyarországon a legalacsonyabb a ténylegesen foglalkoztatottak aránya, akiknek - a harmadik világ szegényeinek szintjén való eltartása - alaposan megnöveli a magyarországi munkabérek járulékos költségeit, ez pedig megnehezíti az új munkahelyek létesítésére irányuló törekvéseket.

A piacgazdasági átmenet időszakában rendkívüli módon megnőtt a gettósodó településrészeken és településeken élő cigány és nem cigány tartósan kirekesztett népesség aránya, sőt az ország történetében először, mindenekelőtt az ország északi, keleti és délnyugati, aprófalvas peremén, gettósodó térségek kezdtek kialakulni. Ezt a folyamatot az ezredforduló utáni első évtized újrakörzetesítési politikája olykor már apartheidszerű elkülönüléssé erősítette fel. Mindezek következtében a városokból és a kedvezőbb adottságú falvakból kiszoruló, alacsonyan képzett, többnyire munkanélküli népesség, ahelyett hogy a létrejövő munkahelyek irányába mozdult volna, éppen ellenkező irányú migrációra kényszerült. Bezáródott a zömében tartósan munkanélküliek által lakott falusi etnikai gettókba. A magyarországi szociálpolitika pedig szinte röghöz köti a falusi gettók legszegényebbjeit, és a különböző címeken osztogatott segélyektől és a helyi önkormányzatok kegyétől teszi őket függővé.

A magyar jóléti állam még jelenleg is alig különbözik a kádárizmus időszakában kialakult paternalista, túlméretezett kollektív fogyasztáson alapuló rendszertől. Nincs felkészülve olyan alapvető szociális problémák kezelésére, amelyeket a tömeges munkanélküliség, a hajléktalanok nagy száma, vagy a családok biztonságának megingása okoz. Ugyanakkor az újraelosztási politika továbbra is a magas státusúaknak kedvez. Zsákutcás fejlődésünk terméke tehát a magyar jóléti állam is, amely igazi hungarikum. Mert több olyan ország van, amelyik hozzánk hasonlóan sokat költ jóléti kiadásokra, olyan ország is sok van, ahol több a szegény, mint nálunk, de olyan országot, ahol ilyen tetemes összeget emésztenek föl a jóléti kiadások és ilyen sok a tartósan szegény, tartósan kirekesztett ember - sehol máshol nem találunk.

A magyarországi fejlődés zsákutcás voltán az európai uniós csatlakozás sem tudott változtatni. A permanens reformok és az elköltött iszonyúan sok pénz ellenére a gazdasági és társadalmi feszültségek egyre növekedtek, a szociálpolitika pedig egyre antiszociálisabb, az iskolarendszer egyre szegregáltabb, a településrendszer egyre egyenlőtlenebb lett. Minden visszásság, amiről idáig szóltam fokozottan igaz az európai uniós pénzek magyarországi elköltésére. Ezek ugyanis nagyrészt a központi, a régiós, a megyei és a kistérségi lebonyolító szervezetek eltartását, illetve az ilyen ügyekben nagykoalícióként működő pártklientúrák étvágyának kielégítését szolgálták, csak morzsák jutottak a még viszonylag jó helyzetben lévő települések presztízsberuházásaira, és szinte meg sem érintették a leghátrányosabb helyzetű térségeket, társadalmi csoportokat. Persze mindez nem független attól, ahogy a pályázati rendszert az EU működteti, ám ennek ellenére voltak és vannak országok, amelyek a megszerzett keretösszegekkel felelősebben, jobban bánnak, mert tudják, hogy a rosszul elköltött pénzek nekünk és nem az Európai Uniónak jelentenek elszalasztott lehetőséget. Olyan rendkívüli alkalom elszalasztását, mintha, mondjuk, annak idején a Marshall-segélyben részesült országok a pénz jelentős részét mindenféle ostobaságra költötték volna el.

Rossz válaszok újabb sorozatával fenyeget a magyarországi közélet radikalizálódása, "paramilitáris alakulatok" egész sorának létrejötte, a pártstruktúra radikális jobbratolódása és az embervadászatok rendszeressé válása is. Igaz, hogy ehhez hasonló jelenségek manapság Európa számos országában előfordulnak. Csakhogy szélsőjobb előretörésének mértéke, és az, hogy nálunk még mindig nem húzódik éles határvonal jobb és szélsőjobb, konzervatívok és (nem is olyan nagyon új)fasiszták között, mégis a legrosszabb magyar történelmi emlékeket hívja elő. Miként az is, hogy mára - nyilván nem teljesen a mi hibánkból - szimbolikus kérdésekről szóló, sehová sem vezető viták, és az Európai Unió keretei között minden szánalmas erőfitogtatásnál hatékonyabban kezelhető "Kárpát-medencei sorsproblémák" miatt - megromlott a kapcsolatunk a környező országokkal, és nemzetközi reputációnk sem javult, inkább romlott.

Nem kedvelem a hamis aktualizálást, a régi szövegek mögüli olcsó kikacsintást. Sohasem éltem ilyesmivel. Most azonban mégsem állom meg, hogy ide ne másoljam Ady híres újságcikkének egy részletét (lásd keretben), mert hiszem, ennek újbóli bekövetkeztét kellene megpróbálni elkerülni!

A cikk rövidített változata a Kritika 2009. szeptemberi számában megjelenő tanulmánynak.

Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára (1905)

(...) Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.

Miért hazudták, hogy a komp - híd, - óh Potemkin, te kenetes kezű szent ember, te csak Katalin cárnőt csaltad meg.

Ideálisták és gonosztevők összeálltak, álság levegő-köveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa (...)

A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? (...)

Minket kergettek előre, nem volt szabad hátranézni, meglátni, honnan megyünk robogva. Meglátni, hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tartják a milliókat. A Fáraók azt akarták, hogy legyenek itt gúlák és piramisok. Vérét és idegét hordja össze néhány vak bolond: hivalkodjanak majd vele ők.

Tízezer ember előreszaladt, Európaivá vált idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előttefut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.

Íme egyszerre zúgás, a kendőzött Ázsia lemossa az arcát, szája bugyborékol, s kiárasztja folyóit, melyeknek áradata szörnyűséges, mint a Jankcekiángé.

Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták? (...)

Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol Nyugaton, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni. (...)

Kiki úgy oldja meg a maga nagy problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbreélni nem lehet, bolygani az űrben nem lehet. Komp-ország Keletnek indul, kérezkedjék fel reá a gyenge.

És látom az új áldozatot Hadúrnak, az új Gellért-papokat. Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akinek a szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett. Azt belesüllyesztik a mélységes, a piszkos, az örvénylő árba. (...)