Grízes tészta

- Tudja, uram, mi ötvenhatban mentünk ki Svájcba. Hogy miért és miért éppen ide, nem tudom. Mindent az uram intézett, ő döntött, ő tudott mindent. Kijöttünk, táborban voltunk egy kicsit, majd, mivel az uram értett az autókhoz, hát autószerelő lett itt Zürichben. Az apja uradalmi gépész volt, ő is a gépállomáson dolgozott, téeszben, szerette a gépeket, motorokat, tulajdonképpen csak azokat szerette, piszkálni, bütykölni, a motorokhoz is beszélt leginkább. Olyankor egészen megváltozott a hangja, mikor a motorokhoz beszélt. "Na, hát téged meg ki rakott ilyen rosszul össze, ne félj, majd én szétszedlek, és aztán összeraklak rendesen, ne félj te kis motor, na gyere, kicsike..." Így beszélt. A motorokhoz.

Már rögtön az elején talált egy mellékállást is, egy garzonházban, ami egy svájci biztosító tulajdona volt. Uram volt a mindenes itt, szerelte a zárakat, cserélte a villanykörtéket, nyitotta a kaput éjjel.

A házban egyetemisták laktak, és az uram nem szerette a fiatalokat. Azt mondta mindig, hogy a fiatalok hangosak, és folyton tosznak. Ezt a kettőt nem szerette az uram. Őt is utálták a diákok. Negyven éven át éltünk itt, a diákszállón, egy szobában. Negyven éven át utáltak minket a diákok, és negyven éven át utáltuk mi is őket. Viszont nem költöttünk semmire. Nem volt rezsi, menzán ettünk, nem utaztunk soha sehova. Pénteken néha kaptam pénzt, abból vettem egy kis grízt meg metéltet, hétvégére csináltam grízes tésztát. Minden szombaton, negyven éven át. Grízes tészta. Nem mondom, hogy rossz az, jól is tudtam megcsinálni, bár a svájci gríz nem olyan, mint az otthoni, de legalább ugyanígy hívják, Gries.

Így éltünk Zürichben negyven éven át. Közben az uram a szervizből nyugdíjba ment, de a diákotthon maradt, maradt a veszekedés a fiatalokkal és a grízes tészta is.

És akkor én kaptam egy stroke-ot. Ez úgy kilencvenötben volt. Lebénultam szinte teljesen. Nem tudtam járni, nem tudtam beszélni. Nem tudtam magyarul sem. Hogy németül nem, az nem volt meglepő, mert azt nem tudtam azelőtt se. Csak annyit: Gries. De akkor annyit se tudtam.

Feküdtem, mint egy lepény. És az uram nem tudott mit kezdeni ezzel. Ő nem tudott ápolni, nem tudott intézni, nem értett az emberhez, csak a motorokhoz. Összeomlott. Ült a fotelben, és meredt maga elé. Én meg feküdtem bénán. És akkor jött valami embere a biztosítónak, akié volt a kollégium. És az mondta, hogy engem be kell adni valami otthonba. De az uram mondta, hogy ő csak Magyarországon hajlandó engemet betenni. Erre ez az ember, mint később kiderült, bement a biztosító központjába a személyzetishez, és kérte, hogy keressenek valakit, aki tud magyarul. És mentek végig a névsoron, amelyben mindenkinek a neve mellett egy kis kockában ott van, hogy milyen nyelven beszél. És rögtön találtak egy a betűset, valami nagy fejest, igazgatót, Adler nevűt, aki eljött, és látta, hogy mi van, és mondta, hogy be kell engemet tenni valami otthonba, de lehet, hogy az uramat is. De az uram mondta, hogy mi itt nem ismerünk senkit, ő Magyarországra akar jönni. Kérdezte az Adler, ki van ott nekünk, mire mondta az uram, hogy egyetlenegy másod unokatestvére él valahol Szabolcsban, aki azelőtt húsz évvel egyszer meglátogatott minket. És az az Adler megkereste nekünk ezt az másod unokatestvért, úgy hívták: Lajos. És felhívta a hivatalban, mert akkor még Magyarországon nem volt senkinek sem telefonja Szabolcsban, csak a hivataloknak meg a fejeseknek. De ez a másod unokatestvér nem volt fejes, hanem mentős volt, mentősofőr, és a mentőállomást kellett hívni. És három vagy négy napra rá ez a Lajos egy barátjával meg is érkezett Zürichbe egy mentőautón. Mackóban voltak, ő és a barátja is, ilyen zizegő szabadidőruhában. És minket az urammal bepakoltak a mentőautóba, és szépen elhoztak minket Szabolcsba. Ha nagy volt a forgalom, szirénáztunk. És itt lett egy szobánk a Lajoséknál, és jól bántak velünk. Kicsit hozzájárultunk a rezsihez, de különben ők láttak el minket, nagyon rendes emberek voltak, nagyon rendesek. Én kezdtem talpra állani, de az uram viszont meghalt egy pár hónapra rá, erre az egészre. De előtte még megmondta a Lajoséknak, hogy a noteszába van néhány svájci bankpapír, és ha ő meghal, akkor azokat el kell vinni Zürichbe. És amikor az uram meghalt, akkor a másod unokatestvér a mentőállomásról felhívta az Adlert, beolvasta neki a papírokat, mire az Adler mondta, hogy azonnal menjenek, de engemet is ki kell vinni, mert fog kelleni az aláírásom. Így megint beletettek a mentőautóba és azzal, a két zizegő ruhás meg én, kimentünk megint Zürichbe. Ha dugó volt szirénáztunk. És ott az Adler mondta, hogy ő nem ér rá, de a felesége segít, és a feleségével, aki egy kukkot se tudott magyarul, elindultunk a svájci bankokba a papírokkal. A Lajos szerzett néhány nagy nejlonzsákot, mert az Ádler mondta, hogy elég sok pénz várható. Azzal mentünk, a szatyrokkal, meg velem, aki úgy tudtam járni, hogy két oldalról támogatott a két zizegő mackóruhás. A bankoknál aztán mindig volt valami baj, nem tudtam még jól írni, nem ismerték meg az aláírásomat. Aztán meg nem volt annyi pénz, hogy kiadják nekünk. Mindig a központba kellett menni. Aztán lassan mégiscsak gyűlt a pénz. Én se fogtam fel a dolgot, meg a Lajosék sem, csak mentünk bankról bankra, és az Adlerné asszony mondta, hogy ez így nem lesz jó, ezt a pénzt nem lehet a szatyrokban hazahozni, ezt át kell utalni, de Lajosék nem tudták, mi az átutalni, azt aztán az Adler megmagyarázta nekik este, mert meghívtak minket vacsorázni hozzájuk. A vendéglőben Lajosék édes vörös bort kértek, és azt felöntötték kólával, az összes pincér odacsődült, és nézett. Aztán szállodában aludtunk, mindenki külön szobában, de a szatyrokat ott hagytuk az Adlernél. Másnap Adler nem ment be dolgozni, mert félt magára hagyni a pénzt...

Hogy mennyi? Hatszázezer svájci frank. Vagy kicsit több. Annyit utaltak végül át. Meg még hoztak egy jó fél szatyorral a mentővel is.

És amikor megérkeztünk Szabolcsba, ők vettek egy házat, és kezdtek élni, és nem ittak többet kolát vörösborral, hanem lett egy borászuk Tokajban, aki vitt nekik bort, és minden évben szállított Zürichbe is három dobozzal. Adleréket pedig Lajosék meghívták később Szabadi- Sóstóra is, az utószezonban egy hétre. Minden rendeződött, nekem építettek egy kis garzont a ház mellé a kertbe, és engem oda beletettek, és megkaptam mindent, amit akartam, van ápolónő éjjel, nappal, Lajosék rendesek. Csak az a baj, hogy én meggyűlöltem az uramat. És gyűlölöm azóta is.

A hölgy ekkor megragadta kezemet, kicsit feltámaszkodott a nagy sárgás párnáról, vaskos, szemüvege mögül hatalmasra tárult vizenyős kék szeme.

- Van pénze, uram, van valami pénze?

- Hát nem sok. Egy kicsi.

- Költse el - suttogta kísérteties hangon - költse el! Azonnal költse el!

- Mire, drága, mire?

- Nőkre - hörögte - nőkre! Csakis a nőkre.

Feje visszahanyatlott a sárgás párnára, szeme lecsukódott.

Óvatosan megsimogattam ritkás, fehér haját. Fölálltam, és halkan kimentem a kórteremből.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.