Az "ősbűnt" természetesen a főváros követte el azzal, hogy a fizikai széthullás előtti utolsó pillanatig halogatta a híd felújítását. Ami így - minden esetleges korrupció nélkül is - sokkal többe kerül, mint ha időben elvégezték volna. De a költségeket alaposan megdobja az is, hogy minden műemléki szempontot aggályosan figyelembe kell venni. Tisztelem a műemlékeket, de azért furcsának tartom, hogy senki sem merte feltenni a kérdést: feltétlenül műemléki védelmet érdemel egy 130 éves, különösebb esztétikai értékkel nem rendelkező híd, és gondolni is halálos bűn lett volna arra, hogy újat építsenek a helyére?

A kiegyezés utáni pesti városkép - amelyet ma oly lelkesen dicsérnek és védenek a műemlékesek - úgy jött létre, hogy eleink gátlástalanul lerombolták mindazt, ami a középkori városból megmaradt. Le Corbusier, a XX. század talán legnagyobb építésze Budapest egyetlen értékes részének a régi Tabánt nevezte, amit a Horthy-korszakban a modernizáció nevében ugyancsak lebontottak. A régi Erzsébet híd szépségéről is legendákat hallunk, de a hatvanas években mégis egy merészen új hidat építettek a romjai helyére, amit ma már a városkép karakteres elemének tartunk. Végső soron önmagunk és kortárs építészetünk lebecsülése, ha még csak fel sem merül a jelenlegi lebontásának és egy új, korszerű híd megépítésének a gondolata. Pedig az a szakértők szerint olcsóbb és gyorsabb is lett volna az ezerféle kompromisszummal agyonterhelt felújításnál.

Aztán jöttek a bringások. Több százszor átkerekeztem már a Margit hídon, ezen a nyáron gyakorlatilag mindennap. Ezért ismerem valamelyest a helyzetet. Eddig nem volt önálló kerékpársáv a hídon, s a bringások 95 százaléka a járdán tekert át. Ha kulturáltan tette, akkor semmilyen konfliktusa nem akadt a gyalogosokkal vagy a rendőrökkel. A felújítási tervbe az eddigi nulla helyett egyszerre három kerékpársáv is bekerült. Amikor aztán ezt lecsökkentették kettőre, országra szóló balhét csináltak a biciklisszervezetek. Az én szerény véleményem szerint az úttestre festett, a száguldó autóktól csak sárga festékkel elválasztott kerékpársávok elég félelmetesek a biciklisek számára. Bölcsebb lenne - mint az Árpád hídon, a Varsányi Irén utcában vagy a Bajcsy-Zsilinszky úton - olyan szélesre építeni a járdát, hogy azon kellő osztás mellett a gyalogosok és a kerékpárosok is elférjenek. Egyszer volt alkalmam László Jánossal, a tiltakozó biciklisek vezetőjével együtt tekerni az Andrássy úttól a lágymányosi egyetemi városig. Megelőztünk mindent, ami mozog az utakon, de közben majd meghaltam a félelemtől. János kiváló ember, de az átlag pesti biciklisnek nem az a célja, hogy minél gyorsabban száguldjon: megelégedne azzal, ha biztonságosan és stressz nélkül bringázhatna az autóktól fizikailag is elhatárolt sávban. Arról pedig senki sem beszélt a balhé kapcsán, hogy a Margit híd két végének folytatásában sem a Szent István, sem a Margit körúton nincs egyetlen centiméternyi kerékpársáv sem. A hídra követelt három helyett talán bölcsebb lenne azért lobbizni, hogy a körutakra is kerüljön legalább egy sáv. S nagyobb figyelmet és támogatást érdemelne a XIII. kerületi önkormányzat által dédelgetett ötlet is, miszerint egy gyalogos- és kerékpároshíd épülne a pesti oldal és a Margitsziget közé.

A biciklisek panasza azonban semmi az autósok apokaliptikus vízióihoz képest. A magyar média már hosszú hónapok óta azt sulykolta, hogy a Margit híd lezárása a gépkocsik elől óriási katasztrófa, a város halála, az autósok elleni brutális merénylet. Olyan nagyon rosszul azért nem mehet annak, akinek a mai világban az a legnagyobb baja, hogy - ha gyorsabban célba akar érni - át kell szállnia a kocsijából egy villamosra. Az emberiség nagyobbik része szívesen elcserélné a maga ezerféle tragédiáját efféle múló kellemetlenségre. Megdöbbentő az a szélsőséges elfogultság, amellyel a média (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) csak és kizárólag az autós kisebbség érdekeit harsogja minden lehetséges fórumon. A nem túl távoli jövőben, amikor az ökológiai katasztrófa már a mindennapjainkra is kihat, bizarr lesz visszagondolni arra, hogy az évszázad elején, amúgy értelmes emberek súlyos tragédiaként élték meg, hogy néha kivételesen villamosra kellett szállniuk.

Az első hetek tanúsága szerint a felújítás közben a hídra nemcsak a villamosokat engedik fel, hanem buszokat, taxikat, diplomáciai rendszámú autókat is, s a híd pesti oldalán hosszú sorban magánautók parkolnak. Az amúgy is leszűkített járdaszakaszon a gyalogosok és a bringások között motorkerékpárok hasítanak el, akiket szintén felengedett valaki a hídra. A közösség érdekét - a híd gyors és hatékony felújítását - már az átépítés elején legyőzték az egyéni érdekek, a kibulizott kivételek, melyek száma nagy valószínűséggel csak gyarapodni fog a jövőben.

A hagyományos kultúrákban a híd az egymáshoz közeledés, az együttműködés, a szóértés jelképe. A mai magyar helyzetet jól jellemzi, hogy még a Margit híd körüli viták is az irracionalitásról, a különböző érdekcsoportok közötti kommunikáció képtelenségéről, a hisztériáról és a botrányokról szólnak.

A szerző közíró