Tizenkét év

Gondoljanak csak bele, hányszor pofozták új formára a magyar oktatásügyet az alatt az idő alatt, míg kis elsősből az érettségi küszöbéig jutott a diák, akinek ma reggel már az utolsó tanévére csöngettek be.

Tizenegy tanévvel ezelőtt, amikor először beült a padba, épp a Fidesz vezette kormány kezdett visszanyesegetni nagyjából mindent, amit a liberális oktatásügy éppen csak beindított: helyi tanterv helyett kerettanterv, hat plusz hat helyett nyolc plusz négyes iskolamodell vált akkoriban kormányzati ideállá. Aztán meg, mire a felső tagozatra lépett, fordult megint a kocka, s míg ő megtanulta az athéni demokráciát meg a végvári költészetet, a feje fölött vad vita dúlt szöveges értékelésről, a táska ideális súlyáról, meg arról, szaktárgyakat vagy általános ismereteket kell-e tanítani ötödikben és hatodikban. Szülei viszont habozhattak, nyolc-, hat- vagy négyosztályos gimnáziumba írassák-e, tudva, hogy egyikből a másikba nincs átmenet.

Bármelyiket végzi is most, kétszintű érettségi várja, de lefogadom, nem fog bajlódni a magasabb szinttel - az egyetemek úgysem követelik meg tőle. S tán nem is tudja, hogy míg a padban ült, elzúgott mellette néhány újabb reformkísérlet. Vita nélkül bukott meg a hat plusz hatos modell becsempészése a közoktatási törvénybe, s mintha az állami iskolahálózat létrehozásáról sem esne egy árva szó sem mostanság. Amúgy meg? Ez a csaknem tizenkét év remélhetőleg szabadabb szellemű, kevésbé szorongató volt, mint sok korábbi tizenkettő. De nem jobb, nem eredményesebb, nem olyan, amelyre biztosabban lehetne a további tanulást, az egész életet alapozni, mint a szülők, nagyszülők közoktatási karrierjére. És ez a baj.

Mert tizenkét év hosszú idő, és ezalatt, ha maradéktalanul véghezvinni nem is, de szilárd alapokra helyezni igenis lehet egy jól előkészített, megvitatott, lehetséges következményeiben végiggondolt, politikai konszenzussal megalkotott oktatási reformot. Amelyben érvek és tapasztalatok alapján eldöntetik végre, hat év alapozásra épüljön-e hat év középfok, vagy nyolc évig tartson az alapfok, onnan induljon az elmélyítés, több munícióhoz juttatva azokat is, akiknek - épp a legfrissebb reform-visszarendezés következtében - a szakiskola már csak szakmát ad majd, másféle tudást nemigen.

És ott a következő kérdés: tartható-e az a rendszerváltáskori illúzió, hogy az önkormányzatok a legjobb gazdái a közoktatás ügyének? Valóban képesek-e mindenben a gyerek érdekeit képviselni azok a testületek, amelyeknek választásról választásra a szülők kegyeit kell keresniük? Az iskolatársulások keservei, az intézménybezárások körüli olykori hisztéria, az új és új álruhában jelentkező szegregáció azt mutatja, hogy valódi megoldást csak a rendszer teljes újragondolása jelenthetne. Ha az állam az elvárásait a lehető legkézenfekvőbb módon, közvetlen iskolafenntartóként juttatná érvényre.

Tizenegy évvel ezelőtt világossá vált, hogy a két nagy politikai tábor oktatásügyi elképzelései aligha hozhatók közös nevezőre. Az elmúlt hét évben az is kiderült, hogy a közösen kormányzó erők sem képesek megegyezni a követendő irányról. Márpedig minden négy vagy nyolc káoszos évvel elveszítjük azt az esélyt, hogy egy nemzedéket a miénknél használhatóbb, versenyképesebb tudással vértezzünk fel. Közben pedig éppen ma csaknem százezren indulnak neki a soha meg nem ismételhető tizenkét évnek.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.