A szerző a Kurt Lewin Alapítvány elnöke

Olyan, hogy "cigánykérdés" nem létezik. A kifejezés félrevezet, figyelmünket átirányítja a valódi társadalmi kihívásokról egy fiktív konstrukcióra. Ezt állítom a radikális irányzatok bűnbakkereső szólamáról éppúgy, mint a szociális jó szándék vezérelte lobbicsoportok érveléséről. Aki "cigánykérdésről" beszél, különböző társadalmi jelenségeket (munkanélküliség, egészségi állapot, megélhetési bűnözés, írástudatlanság, fatalista gondolkodás) bújtat etnikai köntösbe, egyben lerázza magáról a felelősség terhét. Társadalomkutatók, jogvédők, közgazdászok, művészek nagyon sokszor megvilágították már, hogy az - amúgy igen heterogén - cigányság helyzete a mindenkori magyar társadalom, a gazdasági és politikai erőviszonyok tükre. Nem valamiféle egzotikumról van szó, hanem egy komplex társadalmi jelenségről, mely más jelenségek következménye.

Rossz hírrel kell szolgálnom azoknak, akik a nagy összefüggést keresik: ugyanis az nem létezik. Bonyolult ok-okozati háló létezik, melyben a cigányság és a többségi társadalom közösen vergődik. Éppen ezért nem létezik kompakt megoldás sem. Most már nemcsak kocsmai és kávéházi beszélgetések során, hanem vitaműsorokban, konferenciákon és más mértékadó fórumokon is könnyen vetik oda, hogy a megoldás kulcsa az oktatásban rejlik.

Sok szó esik arról, hogy az iskola intézménye válságban van, a pedagógusok - akik egyébként önmagukat olykor a munkaerőpiacon éppoly alávetettnek érzik, mint a romák a társadalomban - sok esetben eszköztelenek. Nem lehet megoldás önmagában az oktatás, ami után a diák hazamegy a fűtetlen viskóba az őt négy testvérével egyedül nevelő írástudatlan anyukájához. Jó néhány évvel ezelőtt jártam egy borsodi faluban, ahol a kisegítő osztályteremben hátul volt egy kiságy. A délelőtti óra alatt egy kislány aludt benne. Azt mondta a tanítónő, hogy munkája legfontosabb részének tekinti a gyerekek fiziológiai szükségleteinek kielégítését, mert a fáradt, éhes kisdiák nem tud figyelni és tanulni.

Az iskola nem légüres térben lebeg, a világ jelenségeinek mindegyike meghatározza a működését - a munkanélküliségtől a helyi és országos politikai csatározásokon keresztül az EU-s pályázati rendszer borzalmain át a bulvármédiáig. Az iskola működése is jelentős hatással van az öszszes többi társadalmi területre: a munka világára, a demokrácia intézményeire, a párválasztásra stb. Nem máról holnapra mutatja hatását, hanem egy generáció felnövekedése után. Rövid távon sokkal egyszerűbb egy mindent egy csapásra megoldó eszközért kiáltani, egyben ráruházni a felelősség egészét egyetlen intézményrendszerre, pl. az oktatásra.

Hajlamosak vagyunk úgy vélekedni, hogy Magyarország egy egészen speciális hely, ahol kivételesen (rosszul) mennek a dolgok ("De szar itt élni" Bëlga). Ám a nálunk tapasztalható jelenségek korántsem egyediek. Bár tiltakozom ellene, de ha mégis valamiféle magyar specialitást lennék kénytelen leírni, akkor a szélesebb világtól való elzárkózásunkat említeném. Elég, ha megnézzük, hogy a külföldi történések milyen alárendelt szerepet játszanak a hírműsorokban. Talán ez is az oka lehet annak, hogy azt hisszük, csak nálunk olyan a politika, amilyen, csak nálunk panamáznak az útépítéseken, csak a mi labdarúgásunk csapnivaló. Így véljük speciálisnak a magyar cigányság helyzetét is.

A végletesen negatív beszédmódra, a panaszkultúrára rákontrázó médiumok tovább rontják a közérzetet, s végül lelép közénk a falra festett ördög. Közhely, hogy a gazdaság fellendülése vagy hanyatlása legalább annyira függ a várakozásoktól, a lélektani tényezőktől, mint az ún. kemény mutatóktól. Ugyanez igaz számos társadalmi, politikai jelenségre is. Negatív vagy pozitív várakozásaink előbb-utóbb jó eséllyel valóra válnak. Mert a jövőt mi konstruáljuk, éppen ebben a pillanatban. Ha abban hiszünk, hogy csak rosszabb lesz, akkor mitől lenne jobb?

Néhány évvel ezelőtt összefoglalót készítettem egy európai uniós hatóság számára az (akkor) huszonöt tagállam jelentéseiből. A jelentések az adott országban élő romák közoktatásbeli helyzetéről szóltak. Az összefoglaló legfőbb üzenete az volt, hogy Portugáliától Litvániáig az integrációt elősegítendő az intézményeknek (iskolák, gyámügy, szociális igazgatás, önkormányzatok) leginkább be kellene tartaniuk a jogszabályokat. S azt kellett megállapítanom, hogy Magyarország élen jár a roma integráció terén. Lényegében az öszszes uniós ország átvehetne tőlünk megoldási módokat.

Természetesen "magyarkérdés" sem létezik. A társadalmi kihívások Európában, sőt szerte a világon feltűnően hasonlóak. A bűnbakképzés sem magyar sajátosság. A Szlovákiában újra meg újra felmerülő "magyarkérdés" ugyanolyan kreálmány, mint a "cigánykérdés". A minden bajra gyógyírt hozó csodaszerre sem csak nálunk áhítoznak. A pozitív beszédmódot kiszorító problémamantrázás másutt sem ismeretlen. Csak most épp nálunk nagyon erős.

Állítom, hogy a napjaink közbeszédét elárasztó kesergés, a negatív beszédmód, a bajok örökös ismételgetése, a folyamatos rágódás a legfőbb oka a negatív spirál beindulásának. Akár a gazdaságról, akár a politikáról, akár a kultúráról beszélünk. Hiszek a beszédmód és a cselekvés közötti összefüggésben, s abban, hogy szöveg és tett ok-okozati összefüggésben áll egymással. Írásom elején szándékosan használtam a kihívás szót a "probléma" helyett. Azzal teszem le a garast a megoldást - és nem bűnbakot - kereső megközelítések mellett, hogy egy (szerintem) pozitív példával zárom írásomat.

Békéscsabán, úgy tűnik, megtalálták, vagy inkább folyamatosan keresik az emberek a megoldást. Egy városszerte méltán népszerű gyógypedagógus (Duray Éva) koordinálásával a helyi társadalom mostanság készíti saját etikai kódexét. A szöveg részleteiről még javában zajlik a vita, de a lényeg olyan pontok körül csoportosul, mint a folyamatos párbeszéd fenntartása, a kirekesztéstől mint megoldástól való elzárkózás, a pozitív szemléletmód tudatos használata a napi munka során.

A helyiek az oktatást társadalmi befektetésnek tekintik. Megközelítésük mögött megtalálható a szolidaritásvállalás erkölcsisége, azaz szerintük nem lehetséges lelki nyugalommal élvezni a középosztályi jóllétet, miközben szúrja a szemünket (és facsarja az orrunkat) a két utcával arrébb létező nyomor. Hozzáállásukban kitapintható a modern társadalmi-gazdasági berendezkedés egyik alapjának mondott filozófia, a racionalitás is, miszerint a cselekedni bíró polgár felelőssége, hogy a jelen szegény gyerekeiből húsz év múlva segélyezésre szoruló potenciális bűnelkövetők vagy a munkaerőpiacon aktív, egyenrangú adófizető polgárok lesznek-e.

Ami ennél is fontosabb, az maga a módszer: az etikai kódex megírása során az összes érintett megszólal és kifejti véleményét. Nemcsak az oktatási intézmények, az önkormányzat, a gyermekvédelem és a kisebbségi önkormányzat, hanem a helyi Volán és más vállalkozók, az egyház, a civilek, a helyi média, a rendőrség, a gyámügy, sőt a menekülteket befogadó állomás is. Az etikai kódex alapját képező szövegkezdemény megszerkesztését féléves kutatómunka előzte meg, mely arra irányult, hogy a pedagógusnak, a rendőrnek, a vállalkozónak hol szorít a cipő a mindennapok során. Nem éltek azzal az előfeltevéssel, hogy a helyi oktatási rendszer eleve diszkriminál. Végül: a békéscsabaiak maguk gyűjtötték össze, hogy milyen fejlesztendő elemeket és - ez a döntő! - milyen értékeket tudnak városuk sajátjának mondani.

A dokumentum végső változatának ünnepélyes elfogadása október elejére várható: meghívták az eseményre az oktatási és a kisebbségi ombudsmant. Az "antidiszkriminációs törvény végrehajtása" című uniós keretből finanszírozott program ismertebbé tételéhez a szervezők vírusmarketing-eszközöket vetnek be egy az arcáról kevésbé, munkái révén viszont milliók által ismert médiaművész, Undulatus. Net részvételével.. A kezdeményezés nem áll meg a város határán. A békéscsabaiak nem attól demokraták, hogy megtalálták a "nagy megoldást", hanem attól, hogy keresik azt.