A szerző a Progresszív Intézet elemzője

Vona megnyilvánulásaiban megszokhattuk már az örökös sértettség, az agreszszióval ellensúlyozott áldozati komplexus központi szerepét. Egy szélsőséges párttól ez kézenfekvő, mondhatni, "normális" attitűd, hiszen politikai arculatának alapja éppen az elit- és rendszerellenesség, az igazságtalan elnyomatás, az állandó fenyegetettség hangsúlyozása.

A Jobbik önképe szerint az egyetlen olyan erő Magyarországon, amely őszintén beszél az elhazudott igazságról, ezért a politika nagy összeesküvésének minden legitim szereplőjétől egyedül a magányos szabadságharcosnak kijáró represszióra, elhallgattatásra, ellenséges torzításokra számíthat. Ezzel magyarázható Vona sajátos, a közélet konvencióit figyelmen kívül hagyó viszonya a sajtó munkatársaival, aminek különösen durva megnyilvánulása volt legutóbbi "izraeles" kirohanása.

Meglepő azonban, hogy ugyanez a habitus tűnt fel majdnem az első pillanattól fogva az SZDSZ új elnökének szinte minden szereplésében is. Alig van olyan interjú, amelyben Retkes Attila ne kerülne konfliktusba az őt kérdező újságírókkal, riporterekkel. Egészen egyszerűen megfogalmazva: a volt kormánypárt jelenlegi elnöke teljességgel félreérti a politikai nyilvánosság működését, és több alkalommal is tanúbizonyságát adta annak, hogy - Vonához hasonlóan - nem tudja elfogadni az interjú műfajának alapvető szabályait.

Fontosnak tartja, hogy folyamatosan minősítse az újságírók által feltett kérdéseket, és - szükség esetén jó tanárként megdorgálva beszélgetőpartnerét - a maga szájíze szerint határozza meg a szóba hozható témák körét. Így akasztotta meg sértődése és személyeskedése augusztus 10-én egy rádiós interjúját, amikor a riporter kérdőre vonta egy korábbi kijelentésében rejlő - egyébként nem kulcsfontosságú - ellentmondás miatt, és így hozza zavarba nap mint nap az őt meghívó újságírókat, amikor "nem kíván kommentálni" egy-egy kellemetlenebb témát, ellenben újra és újra elmondja, hogy "nagyon szívesen beszél az SZDSZ jövőjéről" és más "fontos kérdésekről".

Igaz, ehhez a magatartáshoz kedvező feltételeket biztosít a riporterek gyakori felkészületlensége, a szerepek variálásába való belenyugvása (egyébként Vona esetében is), de egy liberális pártnak, a rendszerváltás egyik vezető politikai erejének a vezetőjétől kiváltképp visszás, ha ilyen pártállami reflexeket idéző módon viszonyul a nyilvánossághoz. Demokratikus környezetben egy politikust nem azért hívnak meg a köztelevízió stúdiójába, hogy az újságírók - a nézőkkel együtt - türelmesen végighallgassák, amíg lassan és tagoltan, az első bekezdéstől az utolsóig végigmondja azt a monológot, amelyet kommunikációs tanácsadói betanítottak neki. Nem dolga és nem is joga a politikusnak, hogy meghatározza, miről szóljon a műsor.

A riporter kérdez, az alany pedig válaszol - így működik ez, ezt hívják a szabad sajtó által gyakorolt demokratikus kontrollnak. Retkes Attilának joga van hozzá, hogy minden mondatába beleszője "az új SZDSZ" kifejezést, hogy pártja ügyeihez viszonyítva bagatellizálja a parlament munkáját, s persze ahhoz is, hogy ügyesen manőverezve próbálja az általa kívánatosnak tartott irányba terelni a beszélgetést. De a műsorszerkesztésbe való beleszóláshoz nincs joga, az pedig egyenesen kötelessége, hogy - bizonyos kereteken belül - választ adjon a nekiszegezett kérdésekre.

Zavaró lehet és a mindennapi érintkezésben kétségkívül illetlenségnek számít, ha az embert folyamatosan félbeszakítja a beszélgetőpartnere; a politikai újságírásban azonban ez azt az egyszerű célt szolgálja, hogy az eszmecsere ne váljék az információközlés helyett a propaganda eszközévé. Ezért nem elegáns, ha a nyilvánosságnak számadással tartozó politikus tüntetően nem vesz tudomást a közbevetett kérdésekről, és makacsul kitart a megkezdett mondat precíz lezárása mellett, nem törődve azzal, hogy párhuzamosan beszél a riporterrel. Az ilyesmi az interjú egészét módfelett kínossá teszi.

Egy pártelnöktől bizonyos fenntartásokkal akár még azt is elfogadhatnánk, hogy végveszélyben, a hajó süllyedésének megállítása érdekében feláldozhatónak tartja a jó modort, a jó ízlést is. Ha Retkes viselkedésével pártja érdekeit szolgálná - és különösen, ha így szolgálhatná azokat a leghatékonyabban -, akár arról is termékeny vita folyhatna, milyen határig szentesíti a cél az eszközöket a politikában. Én azonban nem látom, mennyiben szolgálná ez a viselkedés az SZDSZ érdekeit, miért csalogatná vissza a párthoz a kiábrándult szavazókat az új elnök lekezelő hangja vagy a riporterek kérdéseit kísérő szarkasztikus félmosolya.

Számtalan elemzésben és politikusi önkritikában leírták és elmondták, így ma már közhelynek számít, hogy Gyurcsány Ferenc és "reformkormányai" bukását - amitől bajos lenne elválasztani a liberális párt elsorvadását - nem utolsósorban a nyilvánosság lekezelése, a választóknak és a média munkatársainak rendre utasítgatása okozta. Az "új SZDSZ" születése pillanatában szakítást hirdetett a "régi" minden hibájával - úgy tűnik azonban, hogy az "új elnöknek" egyelőre nem sikerült levonnia az ebből adódó tanulságokat.