Hát nem röhejes,  teszi fel a biztató kérdést végül a narrátor. Mindennek a kezdete Uhrin Benedek, akinek egyszerűség lakozott a lelkében. Az örömnyugdíjas a kaján élvezkedés élményével ajándékozta meg a féktelen frenézisbe szédülő fiatalokat, akik végre kiélhették vágyukat, hogy kiröhögjenek bárkit, akit lenéznek. A dilettantizmus, a cinizmus és önmaguk dicsőségére. Ez nem a hálás közönség volt, hanem a hálátlan, hiszen erre ment ki a játék.  De az együgyűen kedélyes öregúr legalább eldönthette, hogy meddig csinálnak belőle bohócot.

Akik utána jöttek, azoknak ez sem adatott meg. Őket nem lesajnálták, hanem megvetették és tudtukon kívül felhasználták, merő szórakozásból. Így lettek szőröstül, bőröstül martalékai a tömegkultúrának, ami mindent felfal, ami bejöhet, ezért rettentően demokratikusnak tűnik.

Szalacsi Sándor, Janika, Polgárjenő, Kandúr Pista, Gátvéder, Gyuri bácsi, Mega paraszt, Matisz nagypapa, Rezső úr, Bojler Gyula, Hapcibenő, néhány név az állandóan bővülő névsorból azok közül, akikért élnek-halnak a beszédes legalja.hu, napiszar.hu, szanalmas.hu, bash.hu, vagy a teccikerteni.hu fogékony látogatói. És nem csak a szabadidejükben. A munkahelyeken, melyek virtuális köztere az Outlook levelező rendszer, a dolgozók kikapcsolódása a röhejkultúra. Előszeretettel nézegetik és küldözgetik a leépültekről készült célzatos videókat, képeket a maguk és egymás vidulására. A toplistás kedvencek egyike nemrég egy éjszakai fénykép volt, amelyen egy súlyos állapotú, hajléktalan férfi orálisan kielégít egy másik súlyos állapotú, hajléktalan férfit.

Egy másik kedvenc egy fotósorozat volt, amely mély nyomorukban mezítelenül kitárulkozó vénasszonyokat mutatott, valahol Kelet-Európában. Ha kevés a röhögés, jöjjön a röhögős öklendezés! A gátlástalan örömködés művei kitöltik a tömegkultúra teljes eszköztárát, a tévéket, a rádiókat, a lapokat, amelyek ugyanúgy adják-veszik a sikert, mint a világháló, a mobilfónia műkedvelői. Egymásból élnek, egymást erősítik, összenő, ami összetartozik. A humor közkedvelt témái a leépült, vegetáló lények, akiktől elvitatják emberi mivoltukat, mert így át lehet hágni az erkölcsi tilalmat, miszerint nem szabad megtenni az elesettekkel, a megalázottakkal és megszomorítottakkal azt, amit megérdemelnek a hatalmasok, azok, akik urai sorsuknak és a másokénak.

De megteszik, mert a szegénységet betegségnek, a szegényeket undorítónak találják, ezért gúnyt űznek belőlük. Ez nem az infantil, ez a nihil világa. Ezt írja a Wikipédia Szalacsi Sándorról, az egyik első magyar internetes hírességről: "Egy róla készült televíziós felvétel tette híressé, ami rövid idő alatt bejárta az országot... Szalacsinak a filmben elhangzott több szófordulata gyorsan szállóigévé vált, mint például a jómunkásember, ojjektum, a vízbül veszi ki a zokszigént, háromszázezer/harmincezer litér, kéremkapcsojjaki, Teccikérteni?. Szalacsi Sándor jelenleg szeretetotthonban él, ahová rajongói révén került be..." Igencsak árulkodó a zárómondat, amely magától értetődő természetességgel nevezi rajongóknak azokat, akik megszégyenítően szórakoztak a tudatlan férfin, hogy aztán kegyes nagylelkűséggel besegítsék egy elfekvőbe. Mint akik gondosan eltakarítják a hulladékot. De van rosszabb is a lekezelő jópofáskodásnál. Amikor a cigányokat veszik célba.

A tévék és a fájlmegosztók egyik legnézettebb anyaga az RTL népszerű esti műsorában leadott riport volt egy fiatal cigány férfiról, akit Matisz nagypapának hívtak. A tolakodó kamera otthona nyomorában mutatta be őt a családjával, miközben tendenciózus narrációt lehetett hallani, egyebek mellett imígyen: "Ő a 11 éves kislány 1 éves kislányának büszke és jóságos nagypapája. Nemrég jártunk náluk, a kis unoka szülinapi zsúrján. Matisz urat pedig arról faggattuk, milyen az élet, amióta eggyel többen vannak..."

A galád humor forrása a cigányok degeneráltnak beállított szexuális élete, életkörülményei és a miliőtől szándékosan elidegenített, finomkodó szöveg közötti kontraszt. A mulatság fokozására még feliratozták is a férfi érthetetlen szavait. A szerencsétlen embert több műsorban használták fel hasonló színvonalon. Ahogy tették és teszik ezt másokkal más csatornák, médiumok is annak tudatában, hogy eljárásukat legkevésbé az áldozatok fogják kétségbe vonni. A látszat ugyanis az, hogy a szórakozás ártalmatlan, és a tömegmédia csupán a keresletnek kíván megfelelni. A korporatív tömegkultúra azonban nemcsak kiszolgál, hanem folyamatosan irányít és igényeket gerjeszt, így foglyává válik annak, amit működtet.

Ezért feszegeti a tűréshatárokat, mint aki fut a pénze után. Jönnek az egyre rémisztőbb műsorok, amelyek amúgy honosított átvételek. Az egyikben az önmagukat kiszolgáltató szereplőket úgy mutogatják, mint az állatokat, a másikban összeugrasztják őket az erőszak látványának kedvéért, a harmadikban a pedofíliát érdekes szenvedélyként tálalják stb. A hatásról bárki tájékozódhat, ha belenéz a véleményuniverzumba, a netes fórumokba, a fájlmegosztók kommentjeibe.

Ne legyenek tehát senkinek kétségei a felől, hogy mire kellenek a röhejkultúra emberi kellékei. Ékes példa Győzike. Tévés karrierje elején volt némi vita arról, hogy magánéleti szappanoperettje hevíti-e vagy sem a rasszizmust. A csatorna azt állította, hogy a roma popzenész szerepeltetése hozzájárul az előítéletek visszaszorításához. Nem tudni, őszintén hittek-e ebben vagy egyszerűen képmutatók voltak, mert valójában kiaknázták a romákkal szembeni utálat piacát.

Mégis, van valami, ami eligazít. A kereskedelemi tévék majd minden műsora hozott anyagból készül az egyneműsítő, panelekből építkező, globalizált tömegkultúra következményei miatt. A helyi igények azonban időnként fellazítják ezeket. Így lett nálunk (is) local colour a médiában a burkolt cigányozás, ami elterjedt és gyakran alkalmazott műsorelem. A publikum ugyanis a mellékzöngékre vevő igazán, mint régen. Jól irányzott célzások, ütős kétértelműségek, értő olvasás a sorok között, és a közönség dől a röhögéstől. Ennek tükrében elég valószínű, hogy a nézők felkapaszkodott cigánypojácáknak tartják Győzikét és rokonságát. És ez még a legenyhébb.

Azt persze csak a félkegyelmű néző hiheti, hogy amit az ilyen műsorokban lát és hall, az az ellesett valóság. De nem a hitelesség fontos, hanem a szándék, hogy megerősítsék a célközönség triviális érzéseit és fogyasztói preferenciáit. Ezt úgy érik el, hogy a megadott keretek között szabadjára engedik a szereplőket, akik kiélhetik magukat. Eközben azzal manipulálják őket és a nézőket, hogy a vágyak megvalósulásának egyetlen esélye a feltétel nélküli médiajelenlét, ami megszabadít a bajoktól, s még a jelentéktelenségtől is.

Ez a válasz arra, hogy az élményipar natúr szereplői miért hajlandók készséggel kiadni legintimebb titkaikat, kivetkőzni önmagukból és belemenni megalázó helyzetekbe. Mindez azonban nem válik felismeréssé, ami egyedül tudatosul, az a felszabadító kikapcsolódás, ami valójában hiú ábránd. És micsoda távlatok sejlenek fel. Lehet itt még hajléktalanshow, prostishow és börtönshow, vérfertőzőshow és nimfácskashow, vagy akár szerencsétlenségshow és cigányvadászshow is. Lehet bármi, csak ki kell várni, amíg a korlátozások eltűnnek.

A szerző közíró