Íme hát, előállt a helyzet, amely makulátlanra glancolt tükörként mutatja, mi a baj a magyar történelemoktatással. No nem a térkép és nem a kronológia - vagy nem csak az. Elvégre régen rossz, ha a diák fejében a tankönyv azonosul a történelemmel, és nem a világ egyik, kritikával szemlélendő lenyomatának, hanem "a valóságnak" látja a színes térképet és a ténysorrá lecsupaszított tananyagot.

Rendes időkben tudni szoktuk, hogy mindez csak eszköz. A történelem viszont az a tudás, amely a fejünkben a családi elbeszélésekből, a tanárok magyarázataiból, az olvasmány- és filmélményekből összeáll, s amit egészen a sírig kell gazdagítanunk, formálnunk és értelmeznünk.

Lövészárok-társadalmakban azonban, mint a példa ékesen bizonyítja, minden másként van. Itt a térkép világnézet kérdése, és komolyan fölvetődik a gondolat, hogy a tapintható hétköznapi rasszizmust, a fölhabzó intoleranciát a hézagos vagy épp rossz iskolai tudás táplálja. Hogy a felnövő nemzedék semmivel sem bölcsebb az előzőnél, vagy tán még előítéletesebb is, azt a napi történések és a tudományos vizsgálatok is igazolják.

Erre az egyik lehetséges válasz az, hogy a javítást a térképnél kellene kezdeni. De gondolhatjuk-e, hogy aki kevesebb Nagy-Magyarországot lát az atlaszban, majd nem ragaszt provokatív matricát az autójára? Remélhetjük-e, hogy aki levizsgázik a cigányság történelméből, az polgártársának látja majd a ma még került, sőt megvetett szomszédot? Van-e esély ilyen egyszerű megoldásra olyan országban, ahol még a térkép is egész mást mutat, ha az egyik vagy a másik szekértáborból nézzük?

Talán van még rajtam kívül valaki, aki emlékszik: csaknem hét évvel ezelőtt az akkori oktatási miniszter, Magyar Bálint útjára bocsátotta a családi és a nemzeti emlékezet programot. Sem addig, sem azóta nem történt ilyen fontos lépés a történelemtanítás terén. Mindkét program azt célozta ugyanis, hogy a fiatalok ne csak ilyen-olyan tankönyvekből, hanem tapasztalatból is tanulják a történelmet.

Családjukat faggatva, lakóhelyük múltját megismerve árnyalják a bebiflázott tényeket, és így értsék meg, hogy a háború, a holokauszt, ötvenhat vagy a rendszerváltás nem puszta évszám meg névsor, hanem valami, amit mindenki a maga sorsa szerint élt meg.

Elég egy pillantást vetni a két program internetes honlapjára, hogy lássuk, a miniszter távoztával az elképzelés tetszhalálba dermedt. És bár nem tudjuk, milyen eredményt hozott volna a terv, ha adatik neki némi idő, azt már most látjuk, mi lett nélküle. Egy tények helyett előítéletekből táplálkozó társadalom, amely akarva-akaratlanul a felnövő generációt is saját képére formálja. És önámítás azt hinni, hogy a személyes példánknál erősebben hat, ha átszerkesztjük a történelematlaszt.