A szerző közgazdász

Van persze, amiben egyetértünk: itt és most én sem értettem egyet az egykulcsos adóval, mert annak bevezetése a közepes és magasabb jövedelműek nettó keresetét emelte volna meg, fokozva az adózás utáni jövedelmek differenciálódását. A jövedelemelosztás folyamataiban ugyanis van az államnak szabályoznivalója. Azt is gondolom - és a harmincas évek nagy válsága óta a közgazdászok általában is ezt gondolják -, hogy a makrogazdasági és pénzügyi folyamatokban elengedhetetlen az állami szabályozás. Piaci önszabályozásban a makrofolyamatok tekintetében az utóbbi hetven-nyolcvan évben aligha hisz valaki, mindenki szükségesnek tartja a kormányok és a jegybankok szabályozó szerepét. E tekintetben tehát semmiféle gyökeres fordulatra nincs szükség. Míg Szanyi Tibor szerint (Bauer és a baloldal, augusztus 7.) "a mai gazdasági világválság okozói azok a nagy nemzetközi magánbankok, amelyek kellő szabályozás hiányában felelőtlenségek sorozatát követték el", tudtommal a válságért elsősorban éppen az elhibázott (amerikai) állami szabályozás a felelős. A magánbankok néhány kivételtől eltekintve (ahol súlyosan megsértették a banki tevékenység normáit) csak azt tették, amit az adott szabályozás mellett józan ésszel tehettek.

A piaci önszabályozásnak a termelés, a forgalom, a beruházások szerkezetének alakulásában van nélkülözhetetlen szerepe az országon belül és a külgazdasági kapcsolatokban is. A tervgazdaságban ezt is kézbe vette az állam, és ennek eredménye hiánygazdaság, technikai és minőségi lemaradás lett.

Az állami tulajdonra épülő tervgazdaság óhatatlanul ide vezet. Ahhoz viszont, hogy a termelés és forgalom szerkezetének alakulását a piac szabályozhassa, és ennek alapján hatékony fejlődés és a szükségletek jó minőségű kielégítése jellemezze a gazdaságot, nélkülözhetetlen a magántulajdonosi kezdeményezőkészség és felelősség. Alaptalanul érvel Szanyi azzal, hogy a "más pénzével gazdálkodás" ugyanúgy van jelen a nagy magáncégeknél, mint az állami szektorban. A főnök-megbízott probléma nagy magánvállalatoknál a tapasztalatok szerint kezelhető, vannak rá működőképes megoldások, a kiterjedt állami szektor keretei között viszont nincsenek. Ezért vagyok elkötelezett híve a magántulajdon uralmának, míg Hegyi és Szanyi az állami tulajdon és a kormányzati termelésszabályozás kiterjesztéséhez vonzódik. Szanyi cikkének kulcsmondata, hogy az állami ("közösségi") tulajdon szerepe "a baloldali gazdaságfilozófiák leglényege".

Ez a Bad Godesberg előtti szociáldemokráciára volt igaz, viszont a modern baloldal nem állami tulajdonlással, hanem a jövedelemelosztás korrekciójával, a munkaügyi viszonyok másfajta szabályozásával, az oktatáshoz való egyenlőbb hozzáféréssel stb. teremti meg a munkavállalók tömegei számára a biztonságot és a felemelkedés feltételeit. Azokat az állami beavatkozásokat, a bajba került nagyvállalatokban és bankokban szerzett állami tőkerészesedést, amelyek a válság körülményei között sok nyugati országban szükségintézkedésként jelennek meg, az MSZP baloldalán (és a Fideszben) korszakváltás jeleként üdvözlik, miközben ott átmenetinek tekintik őket, s amint lehet, újra értékesíteni készülnek az állami tulajdonrészeket.

Ha Hegyiék figyelemmel kísérnék például az Opel vagy a Quelle körüli német vitát, tudnák, hogy mennyire nem változtatnak a mértékadó német politikai erők a piacgazdaság melletti elkötelezettségükön. Szanyi állítása, hogy "az amerikai, az angol, a német, a francia stb. nagybankok többsége" állami tulajdonba került volna, nem állja meg a helyét. A mi kelet-európai tapasztalataink arra is figyelmeztetnek, hogy mennyire nem megalapozott az államinak a "közösségivel" való azonosítása, ami végigvonul Hegyi és Szanyi érvelésén. Az elmúlt évek tapasztalatai is megerősítenek abban, hogy az államot és az önkormányzatokat önérdekű csoportok ejtik foglyul, melyek - párthovatartozásuktól függetlenül - a maguk parciális érdekeihez igazítják az állami döntéshozatalt, feláldozva többnyire mind a hatékony fejlődés, mind a méltányosság követelményét. Gondoljunk csak a reklámtörvényre, a Mol-törvényre, a legtöbb agrárvonatkozású törvényre, s egyes kedvezményes áfakulcsokra.

Hegyi szerint az állam kiadásai nem csökkenthetők ahhoz a szinthez képest, amely a Medgyessy-kormány példátlan kiadásbővítése nyomán alakult ki, tehát ahhoz kell hozzáemelni az adókat. Erre ma, a mai plurális vállalati szerkezetben egyszerűen nincs mód (olyan szélesek az adóelkerülés lehetőségei), és ha lenne, az aláásná a magyar versenyképességet.

Aki kitart amellett, hogy több állami kiadást tart elengedhetetlenül szükségesnek, mint ami a reálisan beszedhető adókból finanszírozható (tizenharmadik havi nyugdíjjal, az Európában legbőkezűbb családtámogatással, tandíjmentes és ugyanakkor munkanélküliek tömegeit termelő felsőoktatással, versenyképtelen mezőgazdaságot finanszírozó agrártámogatásokkal stb.), az óhatatlanul eladósodásba sodorja a magyar államot, mint ez 2000 és 2006 között történt. Magyarország pénzügyi válságát, amely a nemzetközi válságot időben és okságilag is megelőzte, nem a szabályozatlan kapitalizmus, hanem a Fidesz által elkezdett, majd az MSZP és az SZDSZ által továbbvitt felelőtlen, féktelenül költekezés okozta.

Az MSZP és az SZDSZ kedvezőtlen választói megítélése a felelőtlen kormányzás következményeire (az amiatt elkerülhetetlenné vált megszorítások hatásaira) vezethető vissza (noha a bajokat mind az MSZP baloldala, mind a Fidesz a piacgazdasági átalakulással hozza kapcsolatba). Minthogy bajaink a felelőtlen állami működéssel függenek össze, aligha jelent megoldást, ha bővítjük az állam gazdasági szerepvállalását. A kiegyensúlyozott növekedés feltételeit kell megteremteni - miként arra a második Gyurcsány-kormány törekedett, s a Bajnai-kormány törekszik -, és ennek talaján lehet méltányosabban elosztani e növekedés remélt gyümölcseit (egyelőre pedig a válságkezelés terheit), mint azt egy jobboldali kormány tenné. Éppen ez történt a Gyurcsány-kormányok éveiben, ezért csökkentek - a rendszerváltás óta először - a jövedelemkülönbségek.

Az egykori MDP-ben majd az MSZMP-ben is jelen voltak az ország felemelkedését szolgáló, az állami tulajdonra épülő tervgazdaságtól távolodni kívánó törekvések, kezdve az 1953-as új szakasszal, folytatva az 1968-as új mechanizmussal, majd a nyolcvanas évek reformpróbálkozásaival. Ezzel lett Magyarország a szocialista tábor leginkább élhető országa. Ezt a tradíciót vitte tovább Horn majd Gyurcsány kormányzásával az MSZP. E törekvések ellenzői mindig a szocialista elvekre, a baloldali értékekre hivatkozva, a magántulajdonnal, a piaccal, a versennyel szembeni ellenérzéseket meglovagolva léptek fel. Az utóbbi másfél évtizedben ezekre az ellenérzésekre támaszkodott a reformtörekvések jobboldali kritikája is. Fellépésük mindig a reformtörekvések megrekedéséhez, az ország lemaradásához vezetett. Szemlátomást jelen van az MSZP-ben ez a hagyomány is, és a mai helyzetben - egyfajta válságszimptómaként, mint arra találóan utal Inotai András (A válság utáni krízis, augusztus 16.) - újra erőre kap.

Ádám Zoltán (Túl a dogmákon, augusztus 25.) nem tesz különbséget e kétféle baloldali hagyomány között. A piaci kudarcokról szóló közismert "dogmákat" szegezi szembe az enyémekkel, a javasolt vagy bevezetni próbált konkrét megoldások konkrét elemzése helyett. A fentiekből ki kellett derülnie, hogy alaptalanul tulajdonít nekem az állam bármiféle szerepét tagadó álláspontot, és alaptalanul igyekszik modern szociáldemokrata álláspontot belelátni Szili szövegébe: a mai nyugati szociáldemokrácia kormányzati szerepben természetes közegének tekinti a kapitalizmust, az MSZP baloldala pedig nem képes megbarátkozni vele, a pénzügyi válság nyomán pedig (Orbán Viktorhoz hasonlóan) az egész nyugati kapitalizmus válságát vizionálja.

Igaz, hogy vannak gazdag és szegény kapitalista országok is, de a látványos felzárkózás példáit Angliától a visegrádi és balti országokon át Kínáig és Indiáig a magántulajdon körének kiterjesztése és a külgazdasági liberalizáció szolgáltatta az elmúlt évtizedekben, nem pedig az államosítás és a protekcionizmus. Nyugatias fejlődés nemcsak magas újraelosztás mellett érhető el, mint a legtöbb európai országban, de alacsony mellett is, mint Svájcban vagy az Egyesült Államokban.

A jóléti transzferek Magyarországon nagyobbrészt nem a rászorulóknak, hanem a középrétegeknek jutnak, ezért indokolatlanul hozza Ádám a társadalmi kohézióval összefüggésbe az államháztartási hiányt. Az államilag menedzselt jóléti rendszerek reformjával Nyugaton is és a mi régiónk számos országában is próbálkoznak, hiszen a hagyományos rendszerek ott is az erőforrások pazarlásával járnak, s beleütköznek a finanszírozhatóság korlátaiba. Angliában például elég visszataszító módon bontják ketté a társadalmat az állami egészségügyi ellátással beérni kényszerülőkre és a magángyógykezelést megfizetni képesekre. Éppen baloldaliként kellene szembenéznie ezzel, de ő - a maga "dogmáihoz" ragaszkodva - elutasítja a jóléti rendszerek érdekeltség-központú reformjait.

Akkor áll ki az államilag működtetett, centralizált rendszerek mellett, amikor egyre világosabbá válik: míg például az elkezdett egészségügyi reform 2007-ben máris jelentős megtakarítást tett lehetővé, és folytatása biztosította volna az ellátás minőségének javítását a reálisan finanszírozható keretek között, a reform leállításával visszajutottunk a korábbi évtizedek zsákutcájába, s a pénzszűkére csak az ellátás szűkítésével tud válaszolni a (mindenkori) kormány. Az, hogy a jóléti reformok gondolata ebben a ciklusban súlyos politikai vereséget szenvedett, nem változtat azon, hogy az ország jövőbeli fejlődéséhez nélkülözhetetlenek.

Végezetül valamiről, amire bírálóim egyike sem tért vissza. Júliusi cikkemben szóvá tettem azt is, hogy Szili Katalin nemcsak a gazdaságpolitikában, de a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikában is változást szorgalmaz az MSZP-ben, és a jobboldaléhoz közelítené a szocialisták álláspontját. Örülök, hogy ebben a nagy horderejű kérdésben sem Hegyi, sem Szanyi, sem Ádám nem állt mellé.