A szerző filmkritikus, a Duna TV filmszerkesztője

- Levélpapírt már rég nem tartunk - mondja az eladó.

- De miért nem, amikor annyi mindent tartanak... Kávét, üdítőt, plüssállatkát, mindent, amit a kínai piacon.

- Én nem tudom, talán kevés a levélforgalom. Tudja, a mobil meg az SMS.

- SMS - legyintek -, képzelje el, mi lett volna, ha Tatjana SMS-t küld Anyeginnek!

- Mi lett volna?

- Nem tudnánk, mi a szerelem. Ismeri: "Amíg titokban azt reméltem, lesz falunkban alkalom, s hetenként egyszer láthatom. Csakhogy halljam szavát, s azután mind egyre gondoljak csupán" - döbbent tekintet, ez a fiatal leány mostanában járt iskolában, nem tudja már, miről beszélek.

Lehet, hogy ez a lány még sosem kapott igazi levelet? Csak felszólítást, csekket, reklámszemetet, és nem tudja, milyen az, levelet várni. Szívdobogva kinyitni a postaládát, felismerni egy borítékon egy kézírást, elmosódott bélyegzőket silabizálni. Nem tudja, milyen az elolvasni egy levelet százszor, veszekedni a nővérrel: Te elolvastad az én levelemet?! Nem lesz neki kopott bőröndje, amit féltve hurcol magával minden költözködésnél, mert benne vannak a levelek, képeslapok amit életében kapott? Tudok én adaptálódni: megtanultam fényképezni telefonnal és telefonálni fényképezőgéppel, bankkártyát is használok, ha kell majd, a Holdra is felszállok, de a levél... ahhoz ragaszkodnék. Lehet, hogy már az írók sem leveleznek? "Toldi írójához, elküldöm lelkemet..." Dehogy küldik! Tán egy e-mailt: "díjadhoz gratulálok, nekem is kéne, kivel kell jóba lenni?"

A legtöbb levelet egyetemistaként írtuk a hetvenes években. Kiváltság volt a telefon, de utaztunk, amikor csak ahová csak lehetett. Írt az Illés Kata Kaposvárról, a Gyetvai Ági Kölnből, a Pintér Lajos Csongrádról, az Orosz Pista Dunabogdányból, a Nagy Gáspár Kanizsáról. Legtöbbet a nővérem írt a Pénzügyminisztériumból, ahol szakmai gyakorlaton volt, de munkát nem adtak neki. Jöttek a képeslapok, is: Krakkó, Prága, Kolozsvár, Szabadka. Harminc év múlva ugyan kiderült, hogy a leveleinket gyakran mások is olvasták, titkos akta lett némelyikből, de ilyesmin húszévesen nem töpreng az ember.

Hogy miért is kellett nekem annyira az a levélpapír? Meg akartam írni a Lajosnak Kecskemétre, hogy meghalt a Cseh Tamás. Persze tudja, hiszen címlapon hozták az újságok, de attól még meg kell írni. Csak neki, személyesen. Kedves Lajos! Rég nem írtam. Több éve már, lehet. De miért is írtam volna? Ami mostanában történik, arra nekem már nincsenek szavaim. Le kéne mosni a szavakat is erős vízsugárral, mint Csernobilban a teherautókat. De most gondoltam rád, hogy most mi lesz? Meghalt a Kata, meghalt az Ági, meghalt a Sanyi, meghalt a Gáspár. Már csak ketten vagyunk azok közül, akik 1972 vagy 1973 őszén, "az utolsó buszok ideje után" kizarándokoltunk valami távoli helyre, már nem is emlékszem, kihez, akinek volt egy kazettája, amiről egy fiú énekelt. Csak nekünk. "Gyömrő a cím és Zrínyi utca 7. szám." Az a levél nekünk szólt és most is szól. "Mitőlünk búcsúzom én, ha voltunk együtt valaha, akkor ez az együtt utóirata... És ha már ez utóirat, hát legyünk csak pontosak: egymásnak hátraarc következik, valami pontos terv szerint."