Mindezzel együtt a világ legtekintélyesebb üzleti napilapjának szerkesztői úgy gondolják, hogy "Európának" - magyar fordításban: az EU-nak - éppenséggel volna szerepe az ügyben, és hasonlóképp gondolja a bécsi Standard számára írott kommentárjában Paul Lendvai. Mindkét idézett hely akképp vélekedik, hogy a kisebbségi kérdések túlontúl is "forróak" ahhoz, hogy az EU struccként viselkedjék.

A member of the European Parliament reads a newspaper as he attends the first session of the EU parliament in Strasbourg July 14, 2009. The European Parliament elected ex-Polish Prime Minister Jerzy Buzek as its president on Tuesday, making him the first leader from a former Soviet bloc country to hold one of the top European Union posts. REUTERS/Vincent Kessler (FRANCE POLITICS IMAGES OF THE DAY MEDIA)

Az Európai Unió (most éppen svéd elnökségének) szótlansága azonban nem új keletű. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy amikor az osztrák Néppárt koalícióra lépett Haider Szabadságpártjával, az unió - tekintettel az utóbbi bizonyítottan náci nosztalgiákkal terheltségére és rasszizmusára - diplomáciai büntető szankciók mellett döntött. Ezek ugyan utóbb hatástalannak és oktalannak is bizonyultak, de tanulságokkal jártak. Amikor tudniillik a Haiderénél kétszerte nacionalistább és rasszistább Slota-párt Szlovákiában belépett Robert Fico koalíciós kormányába, az EU-nak már szava sem volt. Slotáék kormányba lépéséhez azért nyúlok vissza, mert meggyőződésem, hogy noha Fico szlovák miniszterelnökben is rossz ösztönök működnek (lásd még: Szvatopluk-kultusz I. István ellenében), a szlovák-magyar viszony gyors romlása elválaszthatatlan a Szlovák Nemzeti Párt parlamenti és kormányzati súlyától. Amikor Csáky Pál, még miniszterelnök-helyettesként, átjárt délutánonként sörözni Dzurindához, Fico elődjéhez, a maihoz hasonló dolgok nem fordultak elő. Slotáék kormányba lépése olyan következményekkel járt, mint a nyelvtörvény. Minden beteljesedett, amit "az írás hirdetett a falon".

"Akkor" kellett volna lépnie Brüsszelnek; ma már késő. Sajnos érzek valami fáradt undort az EU magatartásában. Annak idején mind az unió, mind a NATO részéről komoly formális erőfeszítések történtek avégett, hogy az újonnan csatlakozó tagországok - közöttük Magyarország és Szlovákia - ne "hurcolják be" nemzetiségi problémáikat az integrációs szervezetekbe. E célkitűzések azonban csak papíron váltak valóvá, a nagyhatalmak nem ismerték fel a nacionalista kártya túlélési képességét, szívósságát. Mára pedig az a vélekedés vált náluk uralkodóvá, hogy "ha bajotok van egymással, intézzétek el magatok között".

Lajcák, Szlovákia tapasztalt, értelmes és ravasz külügyminisztere a magyaroknál talán jobban érzékeli ezt az atmoszférát. A Népszabadságnak is, a Standardnak is úgy nyilatkozott, hogy ők készen állnak a dialógusra (például a nyelvtörvény ügyében) - csak épp a magyar kormány nem. Az inkább "előkészítetlen" államfői vizitekkel (Románia, Szerbia, Szlovákia) hergeli szomszédait és a magyar kisebbségeket, s levelekkel, folyamodványokkal bombázza az EU-t, annak parlamentjét meg az ENSZ-et. Lajcák azt jövendölte, hogy ez a politika értelmetlen és hatástalan. Annyiban még igaza is lehet, hogy a történtekben a Lajtán túli megfigyelők nemcsak Szlovákia, hanem a magyar politikusok felelősségét is keresik.

Általában nem ok és eredmény nélkül. Ilyenformán - a szinte teljes európai közöny nyugtázása mellett - leírni tartozunk, hogy mindenki "kékmadarat" kerget, aki úgy gondolja, hogy bármely fórum nyilvánosan és formálisan elmarasztalja majd Szlovákiát nemcsak Sólyom, hanem a nyelvtörvény ügyében is. Sajnos egy újabb lehetőség adódik Magyarország számára, hogy sérelmi politikát folytasson. Azzal nem jutottunk évtizedeken át sehová.