A törvény ellenségei

2009. július 2-án a Fővárosi Ítélőtábla jogerősen feloszlatta a Magyar Gárda Hagyományőrző és Kulturális Egyesületet. Augusztus 22-én a fasiszta csoportosulás mégis, megint gyűlést tartott. A rendőrségnek az a dolga, hogy fenntartsa az alkotmányos rendet. Teljesen mindegy, hogy Magyar Gárda, vagy Új Magyar Gárda, vagy Mézga Géza Fan Club a neve. Ha ugyanazok ugyanazt csinálják, az ugyanaz!

Miért van az, hogy a jobboldalinak mondott csoportosulások úgy érzik, hogy rájuk a törvények nem vonatkoznak? A XII. kerületben törvénytelenül állítottak "emlékművet". Jogerős ítélet kötelezi őket a lebontására. De hiába. Miért gondolja a Fidesz, akárcsak a Magyar Gárda, hogy rá a jogerős bírósági ítéletek nem vonatkoznak? Tudatosan anarchiába akarják sodorni az országot!

A Fidesz egy dologgal nincs tisztában. Magyarországon eddig több mint ötmillió embert nem sikerült behülyítenie sem neki, sem a Jobbiknak. A Jobbik nem gazdasági fellendülést szeretne, és az itt élő embereknek jólétet, hanem az ország romlásba döntését. Magyarországnak azok az ellenségei, akik az ország létét veszélybe sodorják. Ez a vérlázító és felháborító. A rendőrségnek kötelessége velük szemben megvédeni a jogkövető magyar lakosságot.

Takács Attila

Budapest

Minden a pénzről szól

Bitó László igen jóindulatúan, mégis az "igazsághoz" ragaszkodva emlékezik meg a július 25-i Hétvégében Kolonics Györgyről, a sok dicsőséget szerzett magyar kenusról, halálának első évfordulóján (A tapasz).

Sajnos, éppen a végkövetkeztetése nem jó: azt szeretné, ha visszatérne a világ az amatőr sporthoz. Biztos vagyok benne, hogy az "aranykor" visszatérésének valószínűségét Bitó éppoly csekélynek gondolja, mint én. Talán azért, mert valójában nem is volt aranykor. Az élsportnak csak az újkori olimpiai mozgalom indulásától az első világháború végéig tartó igen rövid időszakban tulajdonítható valamiféle egészségmegóvásra példaadó szerep, azután legfeljebb a békés (azaz a versenytársat nem károsító) verseny propagandáját tekinthetjük pozitív üzenetnek.

Az "aranykor" olimpikonjai az egyéni dicsőségért úsztak, futottak, birkóztak. Az első világégés után átvette a hatalmat a politika. A vesztesek a harctéri kudarcokért biztattak revánsra, a győztesek a felsőbbrendűségük ismételt igazolásaként használták az olimpiai mozgalmat. Bizony a győzelem és nem a részvétel lett fontos! A magyar (él)sport históriája kiváltképp mutatja ezt az arcot: reváns Trianonért, csak az aranyérem számít! A (történelmileg) tiszavirág-életű "szocializmusok" a sportnacionalizmust megfejelték egy kis rendszersovinizmussal: az imperialistákat a sportpályán is le kellett (volna) győznünk.

A televízió megjelenése (technikai fejlődése és elterjedése) a sportversenyeket a legjobban eladható szórakoztatóipari termékké léptette elő - természetesen a reklámfelülettel együtt. Horribilis pénz áramlott az élsportba. Brundage NOB-elnök volt az utolsó, aki nem engedte be a profikat az olimpiára. Távozása óta minden a pénzről, az üzletről szól.

Egyre izgalmasabb, "harapósabb" versenyeket, mind nagyobb teljesítményeket követel a közönség (az immár több milliárd fejű Cézár). Az eredmény egyrészt jó szórakozás, másrészt dopping és halál. A MOB különösen kellemetlen helyzetben van: elnöke (nemcsak éles pártelkötelezettsége miatt, amint Bitó is véli), hanem mert miközben a rendszersoviniszta éra élharcosa volt, mostanában a nacionalista zászló lobogtatója és (egyáltalán nem) mellesleg, a "nagy kiárusítás" idején a NOB-elnökség tagja volt, Samaranch elnök (zsebeinek) közvetlen közelében. Elnöksége alatt példátlan (dopping)lebukássorozat zajlott, magyaros elsimítással és harmatos pekingi eredményekkel. De a MOB-nak Ő kell, inkább, mint valaha. Ő a jövő embere (is), naná, májustól hozza az állami pénzt. Olyan amatőrök leszünk, hogy csak na!

Pont, mint az NDK-sok voltak!

Haskó László

orvos, Budapest

Lehengerlő válasz

A Városmajor utcai posta gyönyörű ügyfélszolgálatán a nyolc ablak közül hatot zárva találtam, miközben az ügyfelek szorgalmasan sorban álltak. Panaszkönyvi beírásomra érdekes, lehengerlő válasz érkezett egy röpke héten belül.

Miközben megköszönik észrevételemet, rámutatnak annak alaptalanságára: "Tájékoztatom, hogy a postai szolgáltatóhelyek munkahelyeinek a számát az igénybevétel mértékének megfelelően úgy kell kialakítani, hogy a várakozási idő a legforgalmasabb órákban se haladja meg átlagosan a tizenöt percet."

Mivel ennek az önmaguk által előírt kívánalomnak adott időpontban saját megítélésük szerint eleget tettek, panaszom alaptalan - vonta le a következtetést az illetékes vezető. Bennem azonban továbbra is sok kérdés maradt:

Ki határozta meg ezt a nagyvonalú 15 perces átlagot? (Gondolom, a posta önmagának, s nem holmi fogyasztóvédelmi egyeztetést követően került rá sor.)

Hogy mérhető ez az átlag? Egyikünk egy, másikunk 29 percet kell hogy várakozzon, hogy megfeleljen a posta átlagos elvárásának?

De leginkább: milyen alapon rendelkezik időnkkel a posta ilyen nagylelkűen? És végül egy demagóg kérdés: érvényesül ez a körülmény a postai díjszabások kialakításánál?

A letéti küldemények címzettjeinek pedig azt ajánlom, stoppolják a várakozási időt, és 15 perc alatt ne panaszkodjanak!

Rózsa Edit

Budapest

Szobrok, szobrászok

Az augusztus 8-i Hétvégében Kurcz Béla A megtagadott katonai zseni című cikkét illusztráló fotók egyikének képaláírása a következő: A rekonstruált Görgey-szobor a budavári Fehérvári-rondellán. A képaláírás azonban félrevezető, hiszen olvasásakor joggal hiheti az olvasó, hogy a Görgey-szobor egy tönkrement alkotás megmaradt részeinek kijavításával, kiegészítésével született újjá egy szoborrestaurátor keze nyomán. De nem így van!

A szobrot ifj. Vastagh György készítette 1934-ben, amelyet 1935. május 21-én avattak fel, Budavár 1849-es bevételének évfordulóján. A mű a második világháborúban megsérült, sorsa nem a rekonstruálás, hanem a teljes megsemmisülés (beolvasztás) lett. A várbeli - ifj. Vastagh György után újraalkotott - Görgey-lovasszobor a 2008-ban elhunyt Marton László Kossuth-díjas szobrász műve. A szobor 1998. május 21-én - fél évszázad múltán - katonai díszpompával került a helyére.

A megrongálódott, majd beolvasztott és a most álló szobor ugyanazon a helyen áll. Megjelenésükben, kifejezőerejükben szintes azonosak, születési helyük a Naphegy, a Tigris utcai műterem, ahol 1915-től haláláig alkotott ifj. Vastagh György, és ahol évtizedeken át dolgozott haláláig Marton László.

Aki ezt a monumentális szobrot nézi, nem a hazaárulót, nem a megalázott hadvezért, hanem a haza korabeli megvetésén felülemelkedni tudó magabiztos és bölcs hadvezért látja.

Dr. Tolnay György

Budapest